Csússz és mássz!

Shibutsu-san - hová az a nagy rohanás?

2011-04-27T16:36:00.043+02:00

A Mount Everesten, 8000 méter felett, a Halálzónában haladhatnak így a hegymászók: tíz csigalassúságú lépés, majd rövid pihenés. Aztán újra. És újra. Öt ciklus után egy ötperces pihenő, majd fél óra elteltével le is ülünk egy kevéskét. Csak éppen mi 1800 méter magasságában vagyunk és a lejtő meredeksége is közelebb esik a Rózsadombhoz, mint a Himalájához...

Az ozei túrát tulajdonképpen már tavaly meg akartuk csinálni, csak egy betegség miatt nem jött össze. Ryú-san szerint nem vesztettünk vele sokat, mert vacak idő volt és semmit sem lehetett látni. Idén sem voltak valami jók az előjelek, szombaton még óriási eső és szél volt, ám vasárnap kora reggel már gyönyörű kék ég fogad Minakamiban, végre egyszer szerencsénk van...! hatkor indulunk, mert innen még jó másfél órát kell autózni. Sokan lesznek jósolja Ryú-san, ezért parkolóig már nem is próbálunk felmenni, az utolsó pár kilométert a helyi, jó drága, busszal akarjuk megtenni, ám egyszer csak megáll a busz és bemondják, hogy innen pedig most már gyalog kell mennünk, mert elakadtak az autók. Mindez azért, mert néhány okosember úgy gondolta, hogy áprilisban minek má' az a téli gumi, pedig az út rendesen le van fagyva.

Oze tulajdonképpen egy felföldi mocsár, ami májusban tele van hihetetlenül szép virágokkal, ilyenkor fél Tokyó ott tapossa egymás sarkát, és ezt most tessék szó szerint érteni. Mi az Oze feletti Shibutsu-san (japánosan: 至仏山) nevű hegyet (2228 m) vettük célba, ez csak három hétig mászható; április közepéig nincs nyitva az út, május akárhanyadikától pedig már nem szabad belépni. Ennek megfelelően, ahogy ezt Ryú-san precizen megjósolta, itt sincsenek kevesen. Legtöbben boarddal, de voltak túraléccel és gyalog, hágóvassal-jégcsákánnyal is. Na nem mintha ez utóbbira bárhol is szükség lenne, de kétségtelenül nagyon vagányul néz ki egy hatvan feletti néni jégcsákánnyal; több évet fiatalít.

A társaság másik fele már az elején gyanúsan nézett ki, túlsúlyos, túlkoros, túlöltözött boardosok, akik már az indulásig elszívtak fejenként fél doboz cigit. Még szerencse, hogy csak ötszáz méter szintkülönbséget kell megmászni, gondolom magamban, és hogy időben indulunk. Tévedtem. Az időben indulást már az elején legyaluljuk a szokásos japános bénázással, egymásra várás, cigi, pisi-kaki, megint várás, szerelés, szertartásos bemutatkozás, fényképezés, kis rágcsi, na még egy cigi, na még egy pisi. Közben a tömeg nagyobbik része már elindul, de nem maradunk egyedül, mert ideérnek azok, akik eddig a dugóban ültek. Mély levegő, élvezzük inkább a tájat...

Ami egyébként tényleg gyönyörű, és ráadásul az előző esti ónos eső gyönyörű jégcseppeket varázsolt a fákra, minden csillog-villog. Elindulunk, és az első pár méter, retrospektíve eszeveszettnek nevezhető, rohanása után csakhamar felvesszük a bevezetőben már megénekelt utazósebességet. Ryú-san is kissé ideges, sűrűn bocsánatot kér tőlünk, de megnyugtatom, hogy mára nincs más programom. Minazonáltal, csakhamar már két boardot is cipel, de ez sem segít sokat a tempón. Rengeteg fotót csinálok a zúzmarás fákról, napozunk és apránként megeszegetjük az elemózsiát.

Délfelé, amikor még csak félúton járunk, Ryú-san megpendíti, hogy lehet, hogy így azért kicsit lassú lesz. Nem veszik a célzást, csoszogunk tovább. Közben ritkul körülöttünk a tömeg, mivelhogy mindenki lehagy bennünket, ez akár pozitívumnak is mondható, viszont egyre melegebb van. A ki-tudja-hányadik pihenőnél eltávozunk egy időre és mire visszaérünk, Ryú-san eladott bennünket Judittal egy keménykötésű rendőrnek. Na nem szexrabszolgának, hanem csak mert ismeri Minakamiból, és a rendőr bácsi egy nagyobb és főleg sportosabb! boardos csoportot visz a csúcsra, Ryú-san pedig időközben meggyőzte a többieket, hogy ha nem akarnak a zseblámpafénynél lebotorkálni, akkor talán jó lenne elindulni lefelé. Hálásak vagyunk neki, végül is ez a legjobb megoldás.

Az új csoportom hál'Istennek nem vacakol, nyomják felfelé, ahogy kell, most már lassan sítúrának is nevezhető a dolog. Kellemes, egyenletes emelkedő, gyönyörű kilátással a mocsár felé, bal kéz felől pedig lassan kibontakozik a Tanigawa-dake vonulata. Aztán egyszer csak, ahogy az lenni szokott, felérünk a csúcsra, fotózkodunk, barátkozunk, láthatólag megkönnyebbüléssel fogadják, hogy értünk japánul és nem kellett ránk várni. Késöbb beborul, és elindulnuk lefelé. Óriási, széles, egyenletes lejtő, remek freeride pálya...! a hó a felső szakaszon ugyan nem ideális, már kezd

lefagyni, nem csoda, hiszen fél három felé jár és délkeleti lejtő, de kevéssel lejjebb már kellemes tavaszi firn fogad, kicsit lassú ugyan, de annyi baj legyen, meredekebb ívben kell menni. Jó kis sízés, megcsinálhattuk volna akár kétszer is... Lejjebb sikeresen eltévedünk a fenyvesben, és a lejtő alján nicsak! a boardosainkba botlunk, amint épp Ryú-san felügyeletében kimerülten pihegnek. Kiderült, hogy azért még felküzdötték magukat a pálya aljára, és onnan csúsztak le. Lehet, hogy bánják, mert innen még kell egy embereset mászni a busz végállomásáig. Itt már nem vagyunk túl szolidárisak, megyünk előre, leszerelünk és a napon ücsörögve, a mostoha-csoportunkkal traccsolva várjuk be a boardos kontingenst.

Ryú-san nagyon szégyelli magát, pedig nem neki kellene, és végül is jól sült el a dolog, hiszen a rendőr felvitt minket a csúcsra. ...hogy magunkban is fel tudtunk volna menni? hát persze, de végül is Japánban vagyunk, Ordnung muß sein.

Még több képet akarok! (akkor klikkelj!)

Higashiya-san: Ennyi hó nincs is!

2011-04-03T15:38:00.031+02:00

Amikor J. H. Russell 1898-ban megalapította a Russell Snow Plow Corporation-t a pennsylvaniai Boyne City-ben, nem sejthette, hogy egy napon mekkora jelentőségre tesz szert az életemben. A cég fő terméke az ún. "Russell eke" volt, egy 25 tonnás, eredetileg fából, később fémből készített hóeke, amit a mozdonyok elé helyezve használtak a nagy hóeseések idején a sínpálya megtisztításához. Hogyan lett ebből a japán sítúra- és hegymászó-szlengben a mély hóban való nyom fektetését jelentő "rasseru" ige, az még nem teljesen tiszta, de a kapcsolat tagadhatatlan.

Tulajdonképpen Ryú-san eredetileg nem is a Higyashiya-sanra, hanem a Hatakayamára tervezte a túrát, de az utóbbi felvonójának lezárása miatt megváltozott a helyszín. Ez azt is jelentette, hogy az eredeti laza-csúszkálós jellegű kirándulás átalakult küzdős-mászósba, hiszen jó 700 métert terveztünk mászni. Szombaton egész nap szakadt a hó, így megmaradtunk a pályasízésnél Kagurán, már persze ha annak lehet nevezni a ködben, szélben és hóesésben folytatott túlélési gyakorlatot.

Vasárnapra már jó időt igértek, ebből annyi valósult meg, hogy elállt a szél, ami azért komoly előrelépés volt, de a hó változatlanul szakadt, fogott talán András barátom átka? és mire kiértünk az indulási ponthoz, már jó 50 cm friss hó volt az előző naphoz képest. Ezt onnan tudtuk, hogy Ryú-san már az előző nap próbaképpen bejárta a túrát, de ennek a nyoma már alig látszott. Hatan voltunk; Ryú-sanon és rajtunk kívül csatlakozott még Hataoka-san splitboardon*, valamint egy házaspár, Kazu és Eri, telemark léceken. A terv az volt, hogy a déli oldalon felkapaszkodunk a csúcsig, majd észak-nyugat felé lecsúszunk és busszal, vagy stoppal, visszamegyünk az autókhoz.

Az út elején egy kellemes, lankásan emelkedő turistaút mentén vezetett. Ahogy felfelé mentünk, csakhamar egy gyönyörű mese-erdőben találtuk magunkat; méretes, hóval roskadásig belepett fenyőfák között kígyózott az út, amikor a szél néha megrázta a fákat, egész raklapnyi friss porhó zuhant a nyakunkba, egyre meredekebben felfelé és egyre mélyebb hóban. Egy idő után Ryú-san elfogadta felajánlkozásunkat, hogy felváltva törjük a havat Kazuval. Igy kerültem mélyebb spirituális kapcsolatba a bevezetőben említett XIX-ik századi amerikai feltaláló-vállakozóval. Úgy 30-50 méterenként váltottuk egymást, attól függően, hogy kinek mikor kezdett kalapácsként a fülében dübörögni a szive és elhomályosodni a tekintetete. Mert a rasseru kegyetlen nehéz volt a már combközépig érő hóban; a léc minden csúsztatásnál egyre mélyebben fúródott a hóba és néhány lépés után ki kellett tépni, ami komoly erőfeszítést kívánt.

Egy idő után meredekebb lett és megnyílt a terep; láthatóvá váltak a potenciális lavinafolyosók. Tekintettel a bődületes mennyiségű friss hóra, fokozott óvatossággal mozogtunk, ügyeltünk, hogy egyszerre csak egy ember tartózkodjon a veszélyes szakaszokon, de emiatt még lassabban haladtunk. Egy hosszabb pihenőt követően Ryú-san előrement, majd azt javasolta, hogy bár ugyan a csúcs már nincs messze, jó 100-150 méter szintkülönbség hiányzott, de inkább adjuk fel az eredeti célunkat és induljunk vissza, amerről jöttünk, mert jó lenne még világosban hazaérni. Nem ellenkeztünk...

De ahhoz azért még le is kellett jutni. A kiszemelt lejtő igen meredek volt, ezt Juditot szemmel láthatóan komoly aggodalommal töltötte el, de engem sem nyugtatott meg túlzottan, hogy már egy kisebb próba-kanyarral is apró lavinát indítottam meg a jó méteres porhóban. De Ryú-san azt mondta, hogy ez oké, és mivel nálam a Tanigawa-dake túra óta lavina-ügyben megbízom benne, úgy döntöttem, hogy ezen nem rágódom tovább. Mindamellett Kazu, aki elsőnek ment le és nagyot perecelt, tényleg elindított egy nagy adag havat, de szerencsére az nem sodorta magával és megállt 20-30 méter után. Én utolsónak indultam, és ha nem is mindig hiba nélkül,

de saját magam számára legalábbis élvezetesen síztem a derékig érő hóban. Még sohasem síztem ekkora, de még ezt csak megközelítő mennyiségű, friss hóban; egész olyan volt, mintha egy pehelypaplanban ugrálnék; sima és csendes repülés, őrület! Gond csak akkor volt, amikor meg akartam állni, ez ugyanis rendszerint egy méretes zanyában végződött. Ez még nem lett volna nagy baj, hiszen a hó puha volt, csak éppen ilyenkor a léceim többnyire valami teljesen lehetetlen szögekben álltak bele a hóba, az pedig, akár a beton, megfogta a őket. Ilyenkor az embernek két lehetősége volt: vagy kiabál, jön valaki és kiássa, de ez milyen snassz már..! vagy pedig megpróbál segíteni magán. Ez utóbbinak az a legcélravezetőbb módja, hogy először behunyt szemmel vizualizáljuk a lábaink és a síléceink térbeli helyzetét, majd az így kialakított háromdimenziós modellnek megfelelően ásni kezdünk abba az irányba, ahol a léceinket sejtjük. Ha a mentális modellunk korrekt volt, akkor előbb-utóbb rájuk is akadunk és kézzel megragadva a hó felszínére rángathatjuk őket. Fáradtságos dolog, de jobb, mint várni a hóolvadásig.

Judit számára a lemenetel kissé küzdelmesnek bizonyult, ő többnyire az első opciót választotta a csúszásokat követően. Ryú-san persze ismét bemutatta, hogy nem szükségszerű, hogy a menet hóbanhempergéssel végződjön; nagy kurjongatások közepette zúdult alá és mit ád az ég! a végén megállt a lábán. Persze pont, mikorra, rájöttem a dolog forszára, egyenletesen terhelni, előredőlni, nem ugrabugrálni, elfogyott a lejtő, legalábbis a meredek része. Ne menjünk még egyet...? De ehhez már késő volt, hátra volt viszont egy hosszú, kellemes, békés csúszás a fenyőfák között egészen az autóig.

Repülni azért jó volt ismerte el Judit otthon este.

-----------------------------------

Még több kép itt látható.

* ez egy olyan snowboard amit felfelé hosszában szét lehet szedni és akkor elmarad a küszködés snowshoe-val. Ügyes!

Myókósan - másodjára

2011-03-28T15:34:00.026+02:00

Március 11-én, pénteken már be volt pakolva a hátizsákom az esti indulásra de 14:46 perckor megmozdult a föld és két és fél percet követően alatt sok minden más mellett a másnapi Minakami sítúrám is romokban hevert. Így alakult, hogy a rákövetkező hosszú hétvégén következő utam is a Myókósan felé vezetett, most már kettesben, mert Judit is megjött időközben a dzsungelből.

A naganoi shinkansenen ezúttal mi voltunk az egyetlenek síléccel és általában is kevesen voltak, hiszen a reaktor-baleset elől menekülőknek ez nem volt annyira népszerű útvonal; Nagano alig van messzebb Fukushimától, mint Tokyó. Amikor megérkeztünk a Mont Cervinbe, kiderült, hogy az egyébként üveghangig lefoglalt vendégház kongott az ürességtől, rajtunk kívül csak egy vendég nem mondta le. Így érthető volt Shikine-san öröme, ami hamarosan jófajta kagoshimai shóchúban is materializálódott...

Reggel ragyogó napsütésben vártuk Billt és James-t, akik korai indulást igértek, ebből végül fél kilenc lett, kíváncsi vagyok mit szólnának a japán túrasízők a valfurvai napirendhez! persze ez amiatt is volt, hogy egy jó darabig, pontosítok: amíg csak bírtunk, lifttel mentünk.

A mai penzum, a Maeyama (1932 m) ez a Myókósant körülvevő nagy kráterperem egyik csúcsa. 1550 méterről indultunk, úgy 400 m mászás volt, ez itt már elég soknak számít, hiába magyarázzuk, hogy mi szeretünk mászni is, bólogatnak ugyan de láthatóan nem igazán hiszik el. A mászás eleje hasonlított a múltkori hómanó-erdőhöz és most már volt fényképezőgépem is! Később, ahogy kiértünk a fák közül, már óvatosabban, a lejtő észak-keleti oldalán, távolságot tartva mentünk, mert ezen a részen, főképp a dél-keleti oldalon, nem ismeretlen a lavina és az újabb adag, a legutóbbi látogatásom óta majd' egy méter! friss hó is növelte a kockázatot. Nem úgy egy japán legény, aki egyedül (!), toronyiránt csörtetett a lejtő dél-keleti oldal felé. Bill megpróbált kiabálni neki, de ezt a fülében levő zenegép miatt nem hallotta, de aztán valahogy lassan, talán vizuálisan? leesett neki, hogy talán mégse cselekszik annyira okos dologot. Egyszóval a japánok között is akadnak felelőtlen emberek.

A csúcsra érve a már ismert gyönyörű látkép és némi kénkőszag fogadott, az előbbi a más jól ismert "hegy a hegyben" látvány*, az utóbbi a kráterben található onsenből jövő kénes gőzök okán. Lefelé a másik hegyháton jöttünk le, ekkorra kicsit már megkapta a nap a friss hó tetejét, de azért még így is nagyon fínom volt.

Judit kevéssé volt lelkes a lejtőt illetően, a meggyőzésének feladatát, jobb a békesség! ráhagytam Billre, végül is ez is része a szervíznek... Két meredekebb szakasz abszolválása után után Judit is belátta, hogy azért le lehet itt jönni, na nem mintha sok más lehetősége lett volna. Aztán szép lassan egyre lejjebb ereszkedtünk, újra be a manóerdőbe, majd hosszan, ki a sípályáig, míg végül egy jól sikerült késő délutáni sörözéssel zártuk a napot a pálya alján.

Másnap még valamennyire tartotta magát az idő, így Billel hármasban elmentünk snow-hiking-ra, ez olyan mint a nature ski, csak angolul, Billtől kaptunk kölcsön telemark cuccot is, hogy ez is meglegyen egyszer. A híres kanyart persze nem sikerült egy nap alatt megtanulni, nem is volt ahhoz elég meredek a terep, de erre a fajta laza sétálós sítúrára szinte ideális volt a telemark felszerelés.

Juditnak erről valamiért az jutott az eszébe, hogy igérjem, meg, hogy NEM veszek telemark szerkót, mert őszerinte három szakág, alpin, túra és sífutás, ami persze 3X2 pár lécet takar, hiszen kell egy kövező is, bőségesen elég... Én ezzel ugyan nem értek teljesen egyet, mármint az előző matematikai művelet egyik szorzójával sem, de mivel nem untam még meg az életem, buzgón bólogattam. Vittünk ezenkívül kaját, főzőt, sátrat és egy üveg bort is, ezenfelül whisky és némi Unikum is került valahonnan a hóból készült asztalra, így egész jó kedvünk lett. Lefelé továbbá ~~láttunk~~ a többiek láttak egy hatalmas, fehér nyulat, amint a nagy seggét az égnek dobálva menekült.

A harmadik napon gerende-sízni akartunk, ez pályasízést jelenti, a német Gelände szó elferdítése, de ekkorra már zuhogott az eső. Maradt hát az onsen és a kicsivel korábbi hazamenetel, vacsora és egy jó kis videó. Dühönghet künn az atomvihar, mi nem csüggedünk...!

Még több kép itt látható. Térkép meg majd lesz, ha akad egy kis fölös időm.

--------------------------------

*sajnos ezt nehéz jól fotózni, nem is nagyon sikerült...

Myókósan - először

2011-03-25T15:15:00.020+01:00

Első nap

Negyed hatkor kelni és 9 óra előtt már 200 km távolságra a kiindulási ponttól kiszállni a vonatból, úgy, hogy közben még szundítottunk is egyet, nahát, ez az egyik dolog amit szeretek a japán túrasízésben, azt már persze kevésbé, hogy mindez mennyibe kerül. De egyszer élünk és Bill Ross ajánlata a két napra ellenállhatatlan volt, az pedig, hogy akkor sem számolt többet a túravezetésért amikor kettesben mentünk, különösen szimpatikus volt. Lehet persze fantáziálni, hogy mindezt vezető nélkül is meg lehet tenni, de tekintettel, hogy egyedül voltam, Judit ekkor még valami borneói dzsugelben örvendeztette a piócákat, és meglehetős instabil hóviszonyok voltak, fagyott alapra esett majd’ egy méter hó az előző héten! egy pillanatig sem éreztem azt, hogy a túravezetés kidobott pénz volna. Az időjárás is kegyes volt; egy hetes masszív hóesés után pont szombatra lett jó idő, és hétfőre már újabb frontot igértek!

Bill hórihorgas, bohókás minnesotai fickó, jócskán benne az ötvenben, "but still kicking" mondja magáról, és ez igaz is. Veterán gaijin, ide házasodott és már jó tíz éve él a környéken, a túravezetés mellett fordításból és újságírásból él, nem is rosszul, láthatóan jól be van ágyazódva a kis helyi közösségbe. Kis cégük, a Myoko Backcountry keretében télen sítúrákat nyáron pedig tengeri kajakozást vezet, japán és nem-japán érdeklődőknek egyaránt. Bill egyébként telemark-hívő, csábítóan szép íveket karcol a hóba, de azért nem érzéketlen más vallások iránt sem és elismeréssel méregette az új szerkómat, a Dynafit kötés ritkaságszámba megy errefelé.

Lifttel mentünk fel kb. 1400 m magasságba, ott egy rövid csúszás után fókáztunk és elindultunk az erdőben. Csodálatos idő volt; napsütés, de nem elviselhetetlen meleg, és a fákon az elmúlt napok havazásai nyomán fantasztikus hó-gubók, vagy hó-manók? ücsörögtek. Lassan bandukoltunk felfelé, Billnek fóka-problémái voltak; a kissé nedvesedő friss hó nagy csimbókokban tapadt a léce aljára, az én Colltex fókáim hál’Istennek jól viselkedtek. Nem mentünk fel egészen a csúcsig, mert kissé genya módon be akartunk vágni egy nagyobb csoport elé, na nehogy má’ elorozzák előlünk a szűzhavat! de a lefókázási pontnál is gyönyörű kilátás volt, fenn a felhők felett, távolban Maeba-Kagura, Tanikawa-dake, és a többi rég ismerős.

A csúszás során szinte végig erdőben, fák között mentünk, kezdem megszeretni a “tree run”-t ahogy itt hívják, a felső szakasz egyenesen mesés volt! Ha még nem mondtam volna, az új lécem fenomenálisan jó, az öreg Hagannal ebben a hóban nagyot kinlódtam volna, míg ez a 90 mm-es szélességének köszönhetően csodálatosan úszott a havon, és mindeközben szinte alig nehezebb, mint a régi. Lejjebb érve kezdett romlani a hóminőség, de azért így is jó móka volt a majd 5 km-es lesiklás. A végén egy golfpályán lukadtunk ki, nem, senki nem golfozott a hóban, ennyire a japánok sem hülyék, majd pedig egy kocsmában, hát, itt sem golfoztunk.

Bill ajánlására a Mont Cervin, ez a Matterhorn francia neve, vendégházban szálltam meg. Shikine-san, a tulajdonos, Kyúshú szigetéről házasodott ide, nyáron a Myókó Kógen Nemzeti Park túravezetője, a világ dolgai iránt érdeklődő ember, egy atlaszt lapozgatva merengtünk; Magyarország és Japán, Közel-Kelet és Patagónia, mindeközben pedig töltögetett a jóféle kagoshimai imoshóchúból, utána valahogy azért ágyba kerültem.

Második nap

Reggelre ismét csak szép gyönyörű napra ébredtem, de a magasabbra húzódott felhőréteg gyors mozgása figyelmezető jel volt: fent szél lesz! Ma 10-en voltunk, az eligazításon a Myoko Backcountry apró irodájában Bill gondterheltnek látszott, mert az aznapra tervezett útvonalnak (Akakurayama, 2141 méter) volt egy kritikus része, ahol egy keresztezendő szűk völgy felett méretes hópárkányok lesték a megfelelő alkalmat az alázúdulásra, amit évente egy-kétszer el is jön és ilyenkor nem jó alattuk lenni. A sok friss hó és a viszonylag meleg idő egyfelől növelte a párkány leszakadásának esélyét, de másfelől a hőmérséklet hidegebb volt, mint az előző nap és a szél aznap nem a hó felhalmozódásának oldaláról fújt, ezek kockázat-csökkentő tényezők voltak. Mivel ennél biztonságosabb alternatíva csak a tegnapi útvonal ismétlése lehetett volna, Bill, mindezt mérlegelve és a társaság teljes egyetértésével, úgy döntött, a rizikó ellenére nekivágunk*.

A kritikus szakasz rögtön az elején, nem sokkal a liftből kb. 1520 métren levő kiszállás után volt. Két, kb. 20 méteres szakasz volt a jó száz méterre feljebb elhelyezkedő hópárkányok potenciális lavina-csatornájában. Ellenőriztük a PIEPS-eket, annyira megközelítettük a veszélyes helyeket, amennyire csak biztonságosan lehetett, megbeszéltük a "taktikát" majd Bill előrement és walkie-talkien tartotta a kapcsolatot a segítőjével, az új-zélandi James-szel. Ügyeltek arra, hogy mindig csak egy ember legyen a veszélyzónákban és az gyorsan mozogjon, és főleg: ne álljon meg, a kitett helyeken. Gond nélkül átjutottunk, de érdekes volt megfigyelni, hogy az előttünk-mögöttünk haladó csoportok már nem voltak ennyire óvatosak, szorosabban mentek, meg-megálltak, sőt, az egyik párnál még PIEPS sem volt... Összességében azt kell mondjam, nagyon profin és hatékonyan minimalizálták a kockázatot és egy olyan sportban, bár melyik nem az? ahol potenciálisan balesetek érhetik az embert, ez a legtöbb, ami megtehető.

A kezdeti szívdobogás után már nagyrészt esemény-mentesen, de azért élvezetesen! másztunk felfelé, a deszkások ugyan ezzel nem biztos, hogy egyetértenének, mivel rendesen küzdöttek a viszonylag kisméretű hótalpaikkal a mély hóban. Ahogy feljebb másztunk, egyre erősödött a szél és a csúcsra érve már szinte viharosnak volt mondható. De ezzel nem nagyon törődtünk, mert feltárult a kráter, mert ez egy tűzhányó ám! és benne a Myókósan (2446 m), ami igazán lenyűgöző látvány, kicsit olyan, mint az Alien szája, amiből kinyúlik egy kisebb száj. James és Bill a hópárkány túloldalán készített egy kis szélcsendes ebédelő-teraszt hóból, remek panorámával a csúcs felé, a baj csak az volt, hogy mire megebédeltünk, a párkány irányából csendesen kavargó hó teljesen belepett bennünket.

A szél változatlanul süvített, így lesiklás elején gyakorlatilag az összes maradék ruhámat magamra vettem és nekiindultunk. Remek íveket húztunk a tömör porhóban de persze párszáz méterrel lejjebb már újra lehetett vetkőzni. Aztán beértünk egy fenyvesbe és innen kezdve már nagyon békés és örömteli terepsízés kezdődött...

Aztán hosszú, de kellemes siklás következett az erdőben, néha be-be segítettünk a boardosoknak akik a laposabb szakaszokon eléggé elanyátlanodtak, míg végül visszaértünk a sípályára és surprise! pont egy kis bódénál lukadtunk ki, ahol sört mértek, és ha már így alakult, ittunk egy rundot és rágtunk hozzá némi szárított tintahalat és polipcsápot. Nem éppen egy Bratwurst, de azért meg lehet szeretni.

Myókósan jó hegynek bizonyult, jönni kell ide majd megint... Még több homályos, szemcsés kép a második napi túráról itt található**.

-----------------------------------------

* Azoknak az olvasóknak, akiki most felvetik az aznapi sítúrázás esetleges kihagyásának a lehetőségét, szeretném felhívni a szíves figyelmét, hogy a brit tudósok legújabb kutatásai szerint a nem-sítúrázás növeli a szívelzsírosodás, a köszvény és az impotencia esélyeit.

** Minekutána a fényképezőgépem előző este gondosan töltésre kihelyetett elemét otthon felejtettem, kénytelen vagyok részben iPhonnal készült képeimre hagyatkozni, részben pedig, egy laza időugrást végrehajtva, a két héttel későbbi túrából visszakölcsönözni.

Nature ski, Kirigamine

2011-02-24T16:59:00.021+01:00

Amikor a tavaly tavasszal vadul bújtam a webet japán sítúra-lehetőségeket keresve, gyakran akadtam erre a kifejezésre olyan képek kiséretében, ahol, többnyire élemedett korú, japán urak és hölgyek mászkálnak sítalpakon erdőben vagy lankás dombhátakon; az arcokon megelégedettség és nyugalom, veszélynek vagy kimerültségnek nyoma sincs.

Nahát, a hétvégi túra valami ilyesféle volt.

Judit óhajára, miszerint ne kelljen ún. vad helyeken lemenni, alapos kutatómunkát végeztem: megvettem egy japán nyelvű sítúrakönyvet, amiből kiválasztva az egycsillagos, vagyis gyógy-, sítúrákat majd ezeket más szempontok szerint is, tömegközlekedéssel való megközelíthetőség, egyéb turisztikai látványosságok, szűrve választottuk ki a Nagano prefektúrában, a Suwa tó közelében található Kirigamine hegyét. További, immár közös internetes kutakodással, nem olyan eccerű ám vérjapán kanjikkal írt weblapokon szállást keresni! bukkantunk egy Hütte Javelle nevű kis turistaházra, majd egy telefonos beszélgetés során áttörve a gaijinoktól való rettegés falát, biztosan eltévednek, vagy ha mégsem, hát legalábbis szappannal másznak be a fürdőkádba! sikerült is szállást foglalni.

Minden előzetes tervezés dacára azért háztól-hóig így is jó öt óra volt az út, metró-vonat-busz, plusz még az az óra amit a mászás előtt pakolással, öltözéssel, valamint ebéddel ellötyögtünk. Végül fél egykor indultunk el felfelé, a nehezítés az volt, hogy a Kirigamine sípályától az összes cuccunkat, + tornacipő, sícipő- és síléctok, a hátunkon kellett vinnünk, és ez az egyébként überkompakt pakolás dacára is csinos méretű hátizsákot eredményezett. De sütött a nap, szél ekkor még semmi és végre újra havon voltam! A sípályán felfelé kapaszkodva lassan kitárult a Yatsugatake-csoport panorámája és én egyre jobban éreztem magam. A gerincre érve erős szél fogadott, nem is vacakoltunk sokat, néhány fotó a északi völgy felé és indultunk tovább a turistaház felé. Ekkor kissé elkeveredtünk, így az eredetileg kétórásra tervezett túrából a végén három lett, de ennek köszönhetően sikerült egy szép Fujimit* is levadászni, úgy látszik, mindennek megvan az értelme! na ki találja meg a képen a Fuji-sant?

A szállás jó választásnak bizonyult, hangulatos kis faház, családi menedzsmentben. A tulajjal, Takahashi úrral, öreg hegyiharcos, 70 éves, de még keményen nyomja! hamar összebarátkoztunk és megbeszéltük, hogy áprilisban majd megyünk együtt a Chókaisanra, Észak-Japánba. A többi szállóvendég mind egy trupba tartozott, valamiféle Filogermán Nyugdíjas Hótalpasok Klubja lehetett, na de álljunk meg egy percre: miezmár? Tudvalevő, hogy Japánban a hobbikultúra az ország fokozatos dekadenciába való süllyedésével párhuzamosan épül és gazdagodik. A hótalpazás manapság elég menő az idősek között, mert nem túl bonyolult a technikája és a snowboardozáshoz képest ritkábban jár combnyaktöréssel. Emellett szintén gyakori hobbi egy ország "adoptálása", minden országnak, így hazánknak is megvan a fanklubja, és a csoport ennek a két tematikának a metszete lehetett. Az, hogy ez esetben pont volt Németország volt az áldozat, tisztán véletlen, ám ennek következtében egész este édes rajnai borokat kellett inni, ami azért, valljuk be, embert próbáló feladat! de járhattam volna rosszabbul is, mondjuk Mongóliával és kumisszal.

Másnap, talán a fentiek okán is, elég ráérősen indultunk, Takahashi-san felajánlotta, hogy megmutatja az utat és ezt mi persze elfogadtuk, na nem mintha annyira féltünk volna, hogy eltévedünk, csak a barátság végett, így egy darabig együtt mentünk, pontosabban be-be vártuk a lassan csoszogó hótalpasokat. Az idő szinte tökéletes volt, egyhén fátyolos napsütés, szél alig, de túl meleg sem volt, nagyjából szintvonalon kerültük a közeli tavat, a túlsó végén elváltunk Takahashi-santól és nem sokkal ezután elindultunk felfelé az Omekura-yamára (1776 m). Nem izzadtunk meg nagyon, egy rövid szakaszon volt csak egy kicsit meredek, de a tetejéről szép kilátás volt, majdnem teljesen körbe.

Indultunk tovább a gerinc felé és ahogy másztunk felfelé, észrevettünk valami különöset. A nap körül úgy jó négy napátmérőnyi sötét korong helyezkedett el, mintha egy másik, nagyobb, sötét nap is lenne az égen! Gyanítottam, és most már tudom is, hogy un. halojelenséget láttunk, amikor is a levegőben lebegő apró jégkristályokon megtörnek a nap sugarai és szebbnél-szebb szivárványos, fényes alakzatok keletkeznek. Másodjára tapasztaltam ilyet, ez most az ún. "22 fokos gyűrű" volt, legutóbb, három éve egy másik fajtát, a "zenitkörüli ívet" láttuk, az állítólag ritkább. A halo másfél-két órát gyönyörködtetett bennünket, hát, az ilyenek miatt (is) érdemes sítúrázni...

Sajnos, nem fogadtuk meg Takahashi-san tanácsát és nem csúsztunk le az északi hegyháton Takayama felé és nem jöttünk fel a felvonóval, pedig nem bántam volna, de nem nálam volt aznap az aranyrészvény, így meg kellett elégednem azzal, hogy felrohanok a a Kitanomimi-re (1829 m), ez egyébként azt jelenti, hogy Északi Fül, és vissza. Utána mentünk tovább a gerincen, majd megpihentünk és ettünk egy jó kis zacskós gomoku-gohant**, ezekről egyszer majd külön beszámolok, rém praktikusak! és gyakorlatoztunk a PIEPS-ekkel. Addig-addig keresgéltük egymás jeladóit, hogy nem vettük észre, hogy eltelik az idő és a végén elkésünk randevúnkról a turistaházban, tudniillik a hótalpasok igérték, hogy levisznek autóval. Gyors lefókázás, ilyenkor jön jól a fókazokni! és lecsúsztünk a házhoz. Mondanom sem kell, hogy még sehol senki sem volt...

Mindebből az a tanulság, hogy a nature ski, magyarul talán hegyi csoszogásnak lehetne fordítani? ugyan nem nevezhető extrém sportnak, de korántsem megvetendő dolog; nem kell feltétlen háromezres csúcsokat döngetni és hullamódra lefáradni ahhoz, hogy az ember jól érezze magát. Néha, azért persze az sem árt...

---------------------------------

* A Fuji-san látványa, minden japánbeli természetjárás végső célja, bővebben erről a Tokyo Reloaded ír

**rizs, benne mindenféle kis ez-azzal: zöldség, husikák

Még több kép itt található. Térkép is lesz majd meg adatlap, de ma már késő van.

Egy nap nyakig hóban

2011-01-16T15:37:00.019+01:00

A mai napról tulajdonképpen nem illene írnom; amikor elkezdtem ezt a blogot, szilárd elhatározásom volt, hogy a közönséges, felvonós síelésekről márpedig nem fogok írni, valahol mégiscsak meg kell húzni a határt! de hát az ember azért állít fel ilyen szabályokat, hogy azokat egy bizonyos ponton meg tudja szegni. Tehát posztolok, még pedig azért na, most kezdődik az önigazoló magyarázkodás...! mert:

eredetileg mászni is akartunk, csak annyi éppen hó esett, hogy jobbnak láttuk a pálya környékén maradni
a nap jelentős részét sikerült szűzhóban eltölteni, akár egy sítúrán
most próbáltam ki az új túralécemet

De legfőképpen azért, mert egy igen jól sikerül nap volt és jó volna nem elfelejteni... Ráadásul a képek is lettek, nem is rosszak, főleg Ryú-san jóvoltából, igy nem kell annyit dumálni, naszóval:

Hárman voltunk: Judit, Ryú-san és én, a kamera mögött, a hó meg csak esett és esett...

Néha kisütött a nap egy pár percre és akkor minden nagyon szép volt.

Éjjel óriási hó esett, és mivel reggel jó korán kimentünk, bőven jutott belőle. Ennyit mint ma, talán életemben összesen nem szűzhavaztam még...! Néha a tetején úszva...

...néha meg derékig elmerülve benne.

Judit is kezdett megbarátkozni a szűzhavazással:

Amikor délutánra elfogyott a szűzhó a pályákon, Ryú-san bevitt a rekettyésbe, és miután túltettem magam a félelmen, hogy nekimegyek egy fának, nagyon élveztem!

Kép a hüttéből: a legújabb világhódító japán találmány: a hógolyókészítő gép:

Az időjárás korántsem viccelt; mire leértünk a kocsihoz, ennyi hó esett!

Na és hogy milyen volt az új léc? Hát egyszerűen: CSODÁS!

-----------------------------------------

Utóirat: Hódaigiben egészen frappáns név egy sípályának! a hó meg azóta is csak esik, esik...

Az új szerkó

2011-01-13T14:59:00.015+01:00

Ja, és vettem új lécet! Még az ősszel Münchenben jártam és persze bementem a Schusterbe a főtér mellett. Meglátni és szerelembe esni a Scott Crusair márkájú léccel egy pillanat műve volt. 128/90/116 mm széles, biztosan csodálatosan úszik a porhavon! de ehhez képest pihekönnyű, 3390 gramm a két léc kötés nélkül! hihetetlenül jó torziós merevséggel egy verhetetlennek tűnő összeállításban Dynafit TLT Vertical kötéssel, 1040 gramm a párja, potom 790 Euróért. Ja, meg persze meg még úgy 150 a fóka rá. Na nem, mondtam, ez csodálatos, de ennyit azért nem költünk rá, meg: most úgysem járok annyit túrázni, és hogy: majd veszek új lécet, ha hazajöttem. Aztán lenyugodtam, aludtam rá egyet és másnap már nem is gondoltam rá, egészen addig amikor egy másik vásárlás során meg nem kérdezték, hogy hol lakom. Hoppá! gondoltam hiszen Japánban! De hiszen akkor jogosult vagyok a Mehrwertsteuer-visszatérítésre! ez 20% kedvezményt jelent! így már csak 630 Euró, vagyis cirka 70.000 yen, ez Tokyóban minimum kétszer ennyi lenne!* és ez átütötte a gátat, loholtam a Schusterbe a lécért.

Aztán a reptéren kiderült, hogy azért van egy kis csúsztatás a dologban: a 19% ÁFÁ-ból csak 11% jár vissza, állítólag valami maszek cég nyeli be a többit kezelési költség címen, na EZ mekkora buli már! a guta majd megütött. De már nem volt visszaút... Sajnos a kötést nem tudtam feltetetni, hiszen nem volt nálam a bakancs, így ezt most kőkemény 8.000 yenért varrják rá Ochanomizuban, na itt úszik el a Mehrwertsteuer másik fele! de most már mindegy, fő, hogy megvan, alig várom, hogy kipróbálhassam. Ha minden jól megy, talán most vasárnap....

------------------------------------

* ez azért nem teljesen hülyeség: ma néztem a kötést Ochanomizuban és 54.000 yenért árulták (490 EUR). A lécet nem lehetett kapni, de ilyen kategóriájú léceket jóval 100.000 felett mentek és NINCS kombó; meg kell külön-külön venni a kettöt. Szóval kétség sem fér hozzá, hogy RENGETEGET spóroltam...

Fotópályázat - eredmény

2011-01-11T15:01:00.023+01:00

Tokyóban ugyan még csak próbálkozgat a tél, bizony, ez a szezon is itt ér még engem! de ideje újra beüzemelni a blogot, hiszen kezdődik az idény. Kezdjük ott, ahol abbahagytuk: a fotópályázattal. Végül is az alábbi három képet adtam be, ebből az "Elkapott pillanat" kategóriában nyertem is! tehát akkor:

Elkapott pillanat: Ryu-san mélyhavazik

Meredek helyzet: Lavina a Tanigawa-dakén

Ezért csinálom: Árnyékok

Igazából ebben a kategóriában szerettem volna még vagy kettőt beadni, de hát a szabály az szabály, kategóriánként csak egy kép! igy ezt most itt teszem közszemlére:

A Tanigawa-dake gerince

Nyomok

A nyerteseket egyébként itt nézheted meg. Az összes beadott képet (35) pedig itt. Köszönjük, Balázs, reméljük hagyomány született!

Fotópályázat!

2010-05-17T16:23:00.011+02:00

Hát, valfurvai posztok úgy tűnik, egyelőre még váratnak magukra, de addig is van helyette egy remek kis iniciatíva: sítúra fotópályázat! Konkrétan az idei idény legjobb képei kerestetnek a Sítúrázók Google csoport által (aminek egyébként én is tagja vagyok, egyszámjegyű pártagságival, ha érted, hogy mondom), három kategóriában:

Ezért csinálom (mármint a sítúrázást, gondolom)
Meredek helyzet
Elkapott pillanat

június 15-ig kell képeket küldeni, részleteket itt (vagy a képre kattintva) találhattok. Ha szavazni is szeretnétek, kénytelenek lesztek csatlakozni a Sítúrázók csoporthoz, ami azért nem annyira borzasztó dolog.

...és ezúton is gratulálok Balázsnak a remek ötlethez!

Valfurva 2010

2010-05-09T11:11:00.005+02:00

Távol-keleti akadályoztatásom miatt ugyan az idén nem tudtam ott lenni a valfurvai túrán, de surprise! azért nélkülem is megtartották... Fájt is a szívem, rendesen, hiszen Valfurva - az egyenesen csodálatos! De ott voltak a barátaim akik megigérték (ugye, Misi?) hogy szines-képes-szagos beszámolót küldenek mind a három napról. Nohát akkor, Hölgyek-Urak, tessék, tessék...!

Fókazokni

2010-03-30T13:22:00.012+02:00

Azt ugye, mindenki szereti, amikor fúj a szél, hideg van és le kell venni a fókát. Mondjuk, hogy most nem a Síalpin Rally fordítópontján vagyunk, amikor az ember csak letépi, és begyűri a dzseki alá oszt jónapot, majd bogozgatjuk este a tűznél, hanem csak úgy megyünk és szeretnénk úgy eltenni a fókát, hogy ha kell, még aznap megint feltehessük anélkül, hogy expanderezni kelljen vele. Tehát ott tartunk, hogy a szél csapkodja a fókát, az jól összeragad, kicsit a visszájára is, hogy a szőr is kopjon, mi meg kékre fagyott ujjal, káromkodva újra nekiveselkedünk.

De nem úgy ám, ha van fókazoknink! Ez a remek japán okosság egy ca. 50 cm hosszú, zokniszerű képződmény és valami fókaragasztó-barát anyagból készül, például műselyemből. Először kifordítva a kezünkre húzzuk, majd ahogy leakasztottuk a fókát a lécről, "kesztyűs kezünkkel" megfogjuk a fóka végét, és szépen ráhúzzúk a fókára, ahogy azt lefejtjük a lécről. Nincs szélben csattogó fóka, sem ragasztóra ragasztás; amikor elfogy a zokni belseje, akkor ráhajtjuk a külsejére, majd amikor annak is vége van, akkor a másik oldalára, a második rálapolás után pedig rendszerint a fókának van már vége. Visszafelé ugyanez, csak fordítva. Tárolni azért nem illik benne a fókát; arra jobb a hálós hátlap, de nem is ezért van. Imádom. Az ochanomizui ICI-ban 2000 yenért árulják, de mivel ez sokaknak egy kicsit kiesik, de házilag könnyen előállítható, ezért ajánlom, hogy Húsvétra ezt kérjetek a Nyuszitól az idény maradék részére, mert rettentően praktikus!

Ime, folyamatában is, Judit előadásában (élete második fókazoknizása).

Erkölcsi dilemmák

2010-03-22T08:08:00.024+01:00

Odáig egyszerű a dolog, hogy mászás közben ajakbiggyesztő megvetéssel nézzük azokat, akik mechanikai segédeszközök segítségével igyekeznek a hegy tetejére (ezt az ajakbiggyesztést a külső szemlélő könnyen összekeverheti egyfajta kétségbeesett, anaerobikus vicsorgással). De mit tegyünk azokkal a műmájerekkel, akik amíg lehet, lifteznek, és csak az utolsó párszáz métert teszik meg a fókán és úgy páváskodnak mintha bizony ők is sítúrázók lennének? Különösen, mivelhogy magunk is műmájerek vagyunk, csak nem annyira. Mert bizony veszünk liftjegyet, sőt napijegyet! és felliftezünk egy jó darabon mielőtt megkezdenénk a voltaképpeni túrát. Tesszük ezt, részben mert Juditot nem sikerült meggyőznöm a ca. 1500 méter szintkülönbség leküzdésének a karmánkra gyakorlott üdvös hatásáról, másrészt mert egy dolog ennyit felfelé mászni, de hogy ehhez még vizszintesen is menni kelljen 6-7 kilométert*, az már engem is elriasztott, ide majd inkább sífutóléccel jönnék, ha lehetne, kezcsókolom. Meg Ryú-san is ezt tanácsolta, nahát, ne legyünk már annyira dogmatikusok, és különben is, megérdemeljük, satöbbi.

Ahhoz képest, hogy már három hete itt van a lécem, elég sokáig tartott, míg végre összejött ez a túra, pakolás, rossz idő, fülfájás és ezernyi egyéb ok miatt, amivel az ember a lustaságát indokolhatja. De jött a renkyú, és mi most vagy soha! kiáltottunk, felhívtam Ryú-san, hogy akkor mennénk a Skiers' Place-be aludni, de kiderült, hogy már minden hely foglalt. Mintha nem tudnám mi az a renkyú, jegyezte meg Judit epésen és igaza volt, gondolhattam volna, hiszen ha renkyú van, akkor még a kisdedek és az aggastyánok is elmennek valahová, és rendszerint pont oda, ahová mi akarunk. De akarásunk erős volt, konzultáltam még egyszer Ryú-sannal és megszületett az elhatározás; akkor legyen megint a Kagura, azt már ismerem és csinálunk egy egynaposat magunkban, nem babrálnak ki velünk ezek! Elrohantam Ochanomizuba, vettem térképeket, és egynémely hiányzó felszerelési cikket Juditnak: ásót, camelbacket és firnvasat. A tenki.jp csak szombatra mondott szép időt, utána hóesés, vihar, világvége lett előrejelezve, így szombaton reggel háromnegyed hatkor már ott álltunk a sorban a tokyói shinkanzen állomáson, hogy legyen ülőhelyünk is.

Lett, de érdemes volt kimenni, mert irtóztató volt a tömeg, nemcsak sízők, de a civilek is, mentek haza Nígatába, nagymamához. Echigó-Yuzawán leszálláskor mindenki rohant a buszhoz, szerencsére minket loholás közben leszólított Ryú-san, akinek aznap megint kezdőkurzusa volt itt, hogy felvisz minket a kisbuszával, ha gondoljuk. Gondoltuk, éljen Ryú-san! így azért mindjárt urasabb volt, mint a buszon tipródni. Az idő gyönyörű volt; gyors öltözés után a felesleges cuccot bedobtuk a coinlockerba**, és fél 10-kor már fenn is voltunk a Sanryó állomáson (1375 m), indulásra készen. Innen lett még volna ugyan két lift, de most már elég legyen a megalkuvásból! 50-es napvédő krémet kentünk magunkra vastagon és levetközünk ingujjra, mert már ekkor is irtóztató meleg volt, és nekiindultunk a mászásnak.

Ugyanazt az útvonalat követtük, ahol legutóbb a ködben lebotorkáltunk a csoporttal. Most sokkal barátságosabb és főleg élvezetesebb volt, és a szembeforgalom sem volt még elviselhetetlenül erős. Csoszogtunk felfelé és a hőség ellenére nagyon élveztük; szép havas táj, a kopár fák árnyéka ás hátunk mögött gyönyörű kilátás a Tanigawadake felé. Jó háromnegyed óra alatt értünk annak a liftnek az aljába, ahol Ryú-san legutóbb a pieps-oktatást tartotta (1630 m). Itt rövid pihenő, Juditnak lábszervíz és kaja-pia után nekivágtunk a túra második felének. Először követtük a legutóbbi mászás útvonalát, majd kicsit elkacsáztunk balra, a fák közé és bekukkantottunk a másik völgybe is. Itt már volt egy kevés szél, ami kellemesen enyhítette a hőséget, vagy csak elaltatta a leégéssel kapcsolatos veszélyérzetünket? mi pedig nyomtuk tovább rendületlen, fel a gerincen, a ritkás fenyvesben, beelőzve egy hótalpas-boardos csoportot, míg végül, nagyjából dél felé, felértünk az egyik csúcsra, ami 2000 m körüli, ott már vagy kéttucat ember ácsorgott, többek között Ryú-san is a kezdő csoporttal.

...és mi pont úgy nézünk ki mint a többiek, akiknek nagy része sumák módon 1850 méterig liftezett és csak utána mászott. Ez borzasztó... Ryú-sannak ugyan megsúgtuk, hogy mi nem úgy ám! de ez kevés volt követelődző egónk táplálására. Kicsit téblábolunk, fotózgatunk, közben kiderül, Ryúsanék mennek tovább a kezdőcsoporttal, arra a szexi kis puklira ott szemben, nekünk, köszönjükszépen, ez már pont elég volt. Én azért még elkocogtam a Kaguramine csúcsára (2030 m), mégiscsak ez itt a legmagasabb, de Judit már úgy gondolta, megmászta a napi penzumát. Fél kettő körül indultunk le, arra mentünk, mint legutóbb a csoporttal. Ekkorra a délelőtti puha firn aránylag kemény olvadt hólévé alakult át; nehéz eldönteni, melyik alkalommal volt vacakabb hó; a múltkori kérges-fogós vagy a vizisí ez alkalommal... valahogy azért lejutottunk a meredek részen, utána meg egész kellemes volt, bár azért ez a legutóbbi porhavas gyönyörhöz képest erősen relatív élvezet volt. De a relatív élvezet is élvezet, és különben is, sütött a nap és sört is lehetett inni, végremár! hiszen vezetni sem kellett hazafelé.

Mai tanulság: ne nézzük le a műmájereket, hacsak mi magunk nem a tengerszintről indulunk.

Adatlap:

Dátum: 2010. március 20.

Résztvevők: Kovács Bence, Várhelyi Judit

Idő: 4 óra - ebből ca. 2 óra felfelé

Megtett út: ca. 2X3 km fel és le

Szintkülönbség: ca. 650 m

Az összes képet itt lehet megtekinteni, az útvonal pedig az alábbi volt.

-------------------------------------------------

* a Kagura-i pálya alsó részének nagy része igen lapos

** mert itt ilyen is van, bizony! Az más kérdés persze, hogy 500 jenőért, ami azért meglehetős rablás...

Fel, vagy inkább le? - Tanigawadake

2010-02-25T15:07:00.021+01:00

Miről is szól hát a túrasízés? a felmászásról, vagy a lesiklásról? Ez örök dilemma, és bár a kettő elválaszthatatlan, mégsem lehet a kérdést csak úgy egyszerűen a hát mindakettőről! válasszal elkenni, mert valahol, a lelkünk mélyén tudjuk, hogy miért vagyunk ott. Én például a mászásért, pedig a múltam - a sízők oldaláról érkeztem a sítúrázás világába - a másikra predesztinálna. De miért a mászás? mazohista hajlamok törtek volna ki rajtam negyven felett? Talán, mert relative ez megy jobban, talán, mert egy kicsit rákattantam arra a mászással együtt járó, többé-kevésbé meditatív állapotra, amikor csak a levegővétel az egyetlen, az igazi valóság, de leginkább, mert nem bírok betelni azzal, ahogy az először elérhetetlen messzeségben levő csúcs lassan, észrevétlen közeledik és egyszer csak fent vagyok, fenn, a legtetején, mindennél magasabban, a csúcson.

De vannak túrák, amikor elbizonytalanodom az identitásomban, a hétvégi is ilyen volt...

Ez most már ekusupáto (expert) túra volt, hárman voltunk, társaim egyenesen a saitamai rendőrkapitányság képviseletében jöttek* + két vezető, Ryú-san és Yokoyama-san. A liftjegy azért itt is befigyelt, hiába célozgattam, hogy innen (1319 m) már akár fel is mászhatnánk, megvártuk, amíg beindult a felső lift is és csontig (1502 m-ig) kihasználtuk a technikai lehetőségeket, majd lecsúsztunk a gerincre és felfókáztunk. Az út eleje rövid, meredek mászásokból és kurta lecsúszásokból állt; el kellett jutni a Tanigawadake főgerincéig. Az éjszaka esett 20 cm friss hó, és gyönyörű nap volt, még a Fuji-san is látszott egy darabig a távolban. Innen láttuk a lavinát is, elég hátborzongató volt. Aztán megérkeztünk a hegy voltaképpeni lábához és megkezdődött a mászás.

Nem volt könnyű a hó, a szél által kijegesített felületen vissza-vissza csúszkáltunk. Firnvas kellett volna, de az valamiért itt nem divat, pedig hasznos jószág. Igy helyette cikk-cakkban mentünk, sűrű átlépéses fordulatokkal, az egyre erősödő szélben. Sokan mentek fel hótalppal, snowboardosok, de még sízők is, akik az alpesi lécüket a hátukon vitték, mint például Yokoyama-san. Azért ez már jobb tempó volt, mint a múlt héten, hiába, ekszpört túra, gondoltam, bár azért ez még messze nem a valfurvai tüdőkiköpős.

A csúcs alatti kunyhó előtt megebédeltünk és a csúcsra már gyalog, léccel a hátunkon lépdeltünk fel. Ha magam vagyok, biztosan léccel megyek fel, de Ryú-sanék talán az erős szél miatt dönthettek így. Vagy a fene tudja miért, Japánban nem szokás megkérdőjelezni a túravezető, a parancsnok döntését. A Tanigawadakének tulajdonképpen két csúcsa van, mi csak a kisebbikre (1963 m) mentünk fel, de a kilátás így is csodálatos volt. Hóból, mint ezen a hegyen rendesen, most is bőven volt, és gyönyörűszép, de baljóslatú hópárkányokat lehett látni. Aztán elindultunk lefelé.

Az első pár száz méter nem volt nagy élmény, de utána megérkeztünk egy széles, nem túl meredek horpadás tetejére, ami tele volt mély, összefújt hóval! Yokoyama-san előrement, visszarádiózott, hogy milyen a helyzet, jó, de a végén jeges, vigyázzunk, és egyesével nekiindultunk. Hát bevallom, még nem vagyok gyakorlott szűzhavazó, és a combom is belefáradt félúton, de fantasztikus volt! lényeg a lécek egyenletes terhelése; ha kicsit is túlzottan ránehezkedtem a völgylábra, máris ott vigyorgott egy méretes zanya. De mély hóban még esni is más; puha, lassú, kellemes süppedés. Talpra állni viszont nem könnyű; marasztal.

A mélyhómámort egy kijózanító jeges evickélés követte, végig a szélfújt gerincen. Utána megszavaztunk egy kitérőt, és lementünk ca. 100 métert az ellenkező irányba, mert annyira ellenálhatatlanul szép volt a szűz lejtő. Fóka fel, vissza nagyjából oda, ahol először elkezdtünk mászni. Innen indult a Nagy Lecsúszás: egy nem túl meredek kuloár, totál érintetlen hóval, mennyei! Itt már egyre jobban ráéreztem, csak a combom nem bírta a gyűrődést. Az ember azt hinné, ha felfelé jól birom, akkor lefelé is, de nem, itt én voltam az, aki folyamatosan hátramaradozott.

Csak mentünk, csúsztunk hosszan a gyönyörűszép völgyben, mögöttünk a Tanigawadake kettős csúca, de minden jó véget ér egyszer, leértünk a völgybe, a liftházhoz, ledobtuk a cuccost és az automatából vett zöld teát kortyolgatva hosszasan köszöngettük a vezetőknek és egymásnak a mai túrát, fogadkoztunk, hogy legközelebb is majd, együtt, ide meg oda, és egyéb más, hasonlóan japános dolgokat művelve elbúcsúztunk a rendőr bajtársaktól. Yokoyama-san engem még levitt egy helyi onsenbe csobbanni egyet, mert ha már sekkaku ni akkor ne hagyjam ez se ki. Igaza volt...

Hát akkor most melyik? a Csúszás vagy Mászás? a csúcsélményt nem lenne fair a lesikláshoz sorolni, és így azért már billeg a dolog, de fogalmazzunk inkább úgy: ennél jobbat sítúrán még nemigen csúsztam!

Adatlap:
Dátum: 2010. február 21.
Résztvevők: Ryú, Yokoyama, Miyuki, Nagumo, Kovács Bence
Idő: 6 óra - összesen ca. két óra pihenővel
Megtett út: ca. 3 km fel és 6 km le
Szintkülönbség: 600 m (a szél és a hóviszonyok miatt azért ennél többnek tűnt)

Az összes képet itt nézhetitek meg, az útvonal pedig az alábbi volt.

--------------------------------------

* nem vicc, bár az csak utólag derül ki (nem voltak egyenruhában...)

Lavina, élőben

2010-02-22T15:56:00.017+01:00

Megállt a lejtő tetején, és láthatólag töprengett. Nyilván elgondolkodtatta, hogy az egyik társa az előbb már elindított egy kisebb lavinát. De valahogy le kell jutnia, gondolhatta, mégsem mászhat vissza szégyenszemre. Látta, hogy a többiek jó ötven méterrel lejjebb várják, az egyikkel mintha valami baj is lenne. Végül nekiindult, széles, óvatos kanyarokkal.

Mi a jelenetet jó kilométer távolságból, egy biztonságos gerincról néztük lélegzet-visszafojtva. "Yabai!*" kiáltotta Ryú-san, a vezetőnk, aki már induláskor mondta, hogy azt a kuloárt ma kerülni kell, és valóban, néhány kanyar után lassan, alattomosan elkezd csúszni a síző mellett a hó, először csak egy kis foltban, majd egyre nagyobb területen, alatta, mellette, fölötte, mindenütt. A hófelhő végül teljesen beburkolta az apró alakot és egyre növekedett... De aztán valahogy, lassan-lassan mégis elült a fehér köd és megállt a a lavina. A hótorlasz tetején egy fekete pont vonaglott-kecmergett. Megúszta... Utána még sokáig hallottuk, ahogy egy mentőhelikopter kever-kavar a kuloár felett, de akkorra már továbbmásztunk és egy hegyhát eltakarta az esemény színhelyét. Később láttuk a nyomaikat, először fentről, ahonnan elindultak, később pedig ott, ahol a mi völgyünk összefutott az ő kuloárjukkal. Úgy tűnt, hogy végül is valahogy lejutottak, vagy legalább is nem mindenkit vitt el a mentőhelikopter.

A Tanigawa-dake (1977 m) nem tűnik különösen veszélyes helynek, de mégis arról hírhedt, hogy már 781 ember halt meg itt, ez állítólag világrekord. Nagy része nyáron, sziklamászás közben, de van jócskán téli, sízős-lavinás eset is. Szerencsére a mai nem növelte a statisztikát...

PS: a túráról majd még irok

---------------------------------------

* veszélyes

Japán, hatsu-nobori

2010-02-14T14:04:00.029+01:00

...vagyis az "első mászás", az első japán sítúra. Az előzményekről csak annyit, hogy nem volt könnyű összehozni. Helyi sítúrázó barátaim nem lévén, először angol nyelvű weblapokokkal próbálkoztam, csak van valami rezidens gaijin aki ezt csinálja! de gyorsan kiderült, hogy az itteni külföldi síoktatók a külföldről jött csoportokra specializálódnak és a helyi klientúrájuk minimális. Lehetne persze privát túrára menni velük, de az ilyen értelemszerűen húzós árakon megy. Aztán áttértem a japánokra, és itt találtam is egy céget, amelyik válaszolt és indítottak is túrát a hétvégén, ám - elvégre Japánban vagyunk - ragaszkodtak hozzá, hogy ismeretlenül csak a kezdő csoportba mehetek. Némi viaskodás után (magammal és velük) úgy döntöttem, benyelem a békát, ha ez az ára, akkor essünk túl rajta! és bejelentkezem szombatra egy "bevezetés a sítúrázásba" típusú kurzusra. A helyszin Kagura, Niigata tartományban, egyike a nagy síterepeknek.

Azt hittem, muszáj lesz ott aludni, de a Shinkanzen csodájának köszönhetően kiderült, hogy a reggel 6:08-as vonattal bőven odaérek (ca. 200 km!). Echigo-Yuzawa állomáson 7:20-kor már várt a vezető, Ryú-san és autóval felvitt a Mitsumata Station-ra, ahol a túra kezdődött. Itt kaptam lécet (egy bazi nagy és széles G3 lécet Naxo kötéssel, a kettő együtt nem tudom hány kiló volt, de szerintem egy léc nyomott annyit mint az otthoni két lécem együtt...), lapátot és szondát, majd megkezdődött a szokásos japán tökölés: uketsuke, üdvözlés, bemutatkozás, programismertetés, biztonsági szabályok, kérdések, pisi-kaki, stb. Mire ezen végigértünk, már vagy fél tíz volt. Ekkor azt hittem, indulunk, ám Ryú-san azt mondta, hogy akkor most vegyünk egy egész napos liftjegyet. Whaaaat? hát nem mászunk? de igen, de majd csak feljebbről. Nyeltem egyet* és vettem jegyet, felmentünk egy lifttel, aztán a másikkal, lecsúsztunk, majd megint fel, egészen úgy 1600 méterig. Ekkorra viszont gyönyörűen kisütött a nap, tüneményes idő lett, csillogott minden, na azért nem lesz ez olyan rossz! áttörtünk mindenféle "Tilos az Á!" meg "Lavinaveszély!" táblán (mert itt végre lementünk a kitűzött pályáról) és lecsúsztunk egy völgybe úgy jó 50 métert, hát ez remek volt, majdnem szűz hó, a léc is jól viselkedett, akkor még nem tudtam, hogy ez lesz a nap csúcspontja... Itt lepakoltunk és kezdődött a gyakorlás.

Nem jogos morogni, mondogattam magamban, hiszen ez egy kezdő kurzus, tényleg meg kell tanulni használni a PIEPS-et. Miután ezen túlestünk, és megtanultunk szondázni is meg havat lapátolni és végre elindultunk felfelé, fél tizenkettő lett és újra szállingózni kezdett a hó. Elöl mentek a túralécesek (Ryú-san + mi hárman) mögötte a boardosok (4+1, utóbbi a segéderő, Andó-san). Na, a boardosok miatt jó lassúak leszünk gondoltam, de tévedtem. Nem mintha ők, akik hótalppal mentek fel, túlzottan száguldottak volna, de a sízők... 20 lépés csigatempóban - majd megállunk beszélgetni. Újabb 20 lépés - megint csevely, hogy milyen utálatos dolog is a ez mászás. Aztán félóra után pihenő... nyugalom, intettem magam és erősen koncentráltam a gyönyörű deres fákra útközben.

1 órá körül értünk fel a hegyhátra (1960 m), ekkor már köd is volt. Alapos pihenő, evés-ivás, majd nekiindultunk. Ryú-san egyesével engedett le minket (a segédtrainer lent várt és adóvevőn tartották a kapcsolatot) ez helyénvaló is volt a köd, a sok kezdő és a nehéz hóviszonyok miatt. Mert a hó nehéz volt... meg volt roggyanva, alatta jég és már rendesen összejárták, plusz ráadásnak ott volt a köd is; ilyenkor válik el az ocsu a búzától, hogy kvázi-behúnyt szemmel is meg tudom-e csinálni azt, amit napsütésben. Hát sajnálattal jelentem, hogy nem, ocsunak bizonyultam, pocsékul mentem, hiába, nem birom a ködöt, mindig lebénulok. Azért valahogy lekinlódtam magam, de hej, ha nem tökölünk ennyit és már 11-kor itt lettünk volna... na mindegy, ez van. Lejjebb, ahol már felszakadozott a köd, nem is volt olyan rossz.

Mire visszaértünk a pályára, már három óra volt; le kellett menni. Újabb ceremoniális köszönetmondások és búcsúzkodások után fél ötkor körül felültem a Shinkanzenre és fél hétkor már otthon, a zuhany alatt voltam, juhééé! Hát, nem mondanám, hogy ez volt életem legemlékezetesebb túrája, de minden kezdett nehéz, legközelebb bizosan jobb lesz. Most már ismerem Ryú-sant, ővele minden rendben volt, tapasztalt, megfontolt túravezető. Be is lengetett bizonyos tateyamai meg hakubai túrákat majd valamikor március-áprilisra...!

Végezetül, ugyan korai még a japán túrasízésről messzemenő és általános következtetéseket levonni, de az már látszik, hogy:

LEHET egy napos sítúrát csinálni Tokyóból!
a lesízés a cél és a mászást ehhez csak szükséges rossznak tekintik
a biztonsági előirásokat komolyan veszik**
"az indulj korán és érj vissza délre" elve itt valahogy nem ismeretes... (tudom, ez némiképp ellent mond az előbbinek)

További fotók itt találhatóak.

Adatlap:
Dátum: 2010. február 13.
Résztvevők: Ryutaro Hatanaka, Ando-san, Kovács Bence + 6 résztvevő
Idő: 1.5 óra felfelé, 1 óra lefelé
Megtett út: felfelé ca. 2 km, lefelé ca. 5 km
Szintkülönbség felfelé: 300 m, lefelé ca. 500 m

-----------------------------------------------

* megfogadtam: ma nem szólok be, nem morgok és nem vágok pofákat. Ezt aztán úgy 80-90%-ig be is tartottam...

** ez azért nem meglepő, az "anzen dai-ichi" - "biztonság mindenekelőtt" elv akár az ország mottója is lehetne...

-----------------------------------------------

PS: van egy pár új kép is azóta, thanks to Ryu-san! (arigató!)

Újrakezdés

2010-02-07T16:03:00.030+01:00

Kicsit hosszúra nyúlt ez a nyári szünet és hát az a bizonyos fél év is nekihosszabbodott... Lényeg, hogy egy időre oda/meg/leragadtam Tokyóban, de erről bizonyára sokan tudnak, aki esetleg mégsem, az innen értesülhet a kalandokról. De itt most nem is erről van szó, hanem a sítúrázásról, ami nem maradhat abba két évig! Igy hát a felszerelés egy részét már ki is transzportáltam* a többit meg majd bérlem vagy ott megveszem.

Volt már bemelegítő túra is otthon, amikor januárban hazalátogattam. Judittal és Andrással kiugrottunk a Hochwechselre, kicsit mozogni, no meg kipróbálni Judit új szerelését (Garmont bakancs, K2 Shuksan léc** és Fritschi Diamir kötés). A bakancs - ahogy az illik - feltörte a lábát, de a léc könnyű, merev és jól fordul, remekül működött felfelé-lefelé. A kötés egyfelől könnyen használható és masszív, másfelől, hát bizony, elég nehéz. De hát csodák és kompromisszummentes megoldások nincsenek...

Eredetileg azt gondoltuk, felvitetjük magunkat a Marienhof-i lifttel 1500 méterig, majd onnan felbaktatunk a csúcsra, (Wetterkogel, 1743 m), le a Marienseer Schwaighoz majd vissza a sífutópályán. Ám, mivel az idő ronda ködös volt, és a úgy döntöttünk, inkább felmegyünk a pálya mellett és lecsúszünk békességben. Bemelegítésnek jó lesz... Mentünk is egy darabig a pályán, de amikor az erkölcsi-fölény dolog már kellően megvolt és az analfabéta lesiklók által kiváltott halálközeli élmények is elburjánoztak, félúton, a Putz-i hütténél rátértünk egy helyes kis erdei útra. Ez először engedelmesen kanyargott felfelé, majd kétfelé ágazott: az egyik ág visszatért a sípályára, köszi, pont onnan jöttünk, a másik meg egyszerűen beleolvadt az erdőbe. Na mindegy, másszunk tovább, jöttek először a fák, majd a bokrok, végül egy szögesdrótkerítés, ez volt az a pont ahol valami megpattanhatott bennünk, mert amikor ezen is átvergődtünk, feladtuk az erdei vaddisznózást. Még volt egy gyenge próbálkozásunk a lift alatt, de bizonyos születőfélben levő vízhólyagok ekkor már erősen követelték a finomabb bánásmódot és mi - beáldozva a büszkeségünket - megadóan visszakullogtunk a pályára. Ott még volt egy rövid krízis, de miután mindenki belátta, hogy a halszálkázás csak ront a helyzeten, szépen felbaktattunk a lift tetetjéig. Az idő továbbra sem javult és már elég késő is volt, igy abban maradtunk, hogy let's call it a day, és lecsúsztunk Putz-ba. Schnaps, Goulaschsuppe, sör. Mire kimegyünk, ragyogó napsütés. Ezt nem hiszem el...

650 métert másztunk fel, nem mondom mennyi idő alatt, bemelegítő túra volt, na. Nem is logolom, mert nem nézne ki jól a statisztikában. Folyt. köv., remélem, hogy hamarosan már Japánban!

------------------------------------------------

* a siléc sajnos besült Ferihegyen; valahogy nem akaródzott 200 eurót kipengetni túlsúlyra, igy majd jön a csomaggal. De a többi már megvan.

** NEM TÖRÖK. Amerikai. http://www.k2sports.com/

Az első és a második kép by András (köszi!) a harmadik - értelemszerűen - az enyém.

Nyári szünet

2009-07-03T22:43:00.007+02:00

Mostantól pediglen a Csússz és mássz! kissé megpihen, legalábbis az egyik szerző (bonakovacs). Teszi ezt az alkalmatlan időjárás okán (jó, tudom vannak gleccserek is meg déli félteke, de azért maradjunk a realitások talaján), ettől persze még lehetne - mint ahogy azt Kunos Gábor nem kevés célzatossággal megjegyezte - csak mászni, de még inkább - és itt bukkan ki a másik ok - mert erre időm egy darabig nem lesz, mert a munka (és a kalandvágy) elszólít máshová, messze, Japánországba. Akit érdekel, mi történik ott velem, itt követheti.

De ez csak röpke fél év, mi az egy gleccser hömpölygéséhez képest, a következő idényre már itt is leszek, és folytatom a Csúszást és Mászást. Addig is búcsúzik az alapító-szerző, de Misi a háttérből - akár most a képen - talán majd tartja a frontot...

Cima dei Forni - Occidentale (3232 m)

2009-06-30T22:07:00.019+02:00

2009 - harmadik nap

Az utolsó nap tiszteletére kivételesen nem felejtünk el semmit és nem is késünk el. Újra szép idő van, ugyanarra indulunk, mint az előző nap, de aztán balra elkanyarodunk és az első hófoltnál csatolunk. Ez hibának bizonyul, mert hamarosan újra le kell vennünk a lécet és tovább cipelni. Az élcsapat Fabioval és Misivel – aki nem dőlt be a hófoltoknak – már messze jár, ám a mi üldöző csapatunk ekkor egy merész húzással korábban letér az útról, felmászunk egy meredeken és egy kis olvadozó tengerszemnél újra felszerelünk és nekiindulunk a hegynek.

A trükk bejön, máris mi megyünk elöl, láthatóan van egy kis friendly competition a vezetők között... ebből nekem persze főleg a lihegés jön le, de azért valahol mégiscsak jó érzés egyszer elöl menni, kiérünk a napra, minden csillog és szikrázik, csodaszép! Mint már sokszor, most is kiderül; nem az a csúcs, ami először annak látszott, ez kicsit megtöri a versenyszellemem, visszaveszek a tempóból és hagyom elmenni a sportolókat, de azért tempósan megyek fel az egyre inkább bemeredekedő hegyen. A simára fagyott kemény firnen most máskor elképzelhetetlen szögben is fel lehet mászni, de egyszer csak feltámad a szél, és finom porhavat hord a firn tetejére. Abban a pillanatban elkezdek visszacsúszni, és hatalmasat zanyálok (ha valaki még nem próbálta volna: elég rendeset lehet esni a sítúra cuccal!), ez kicsit visszavet, belassulok és komótosan kapaszkodok fel a gerincre vezető meredeken, hadd rohanjon, akinek sürgős.

Elég kínlódás most a mászás; nem fog a fóka a porhóréteg miatt, alig bírok menni a többiek nyomában, iszonyúan kell élezni, hogy lábon bírjak maradni, de tulajdonképpen miért is nem veszem fel a firnvasat*?! valóban, de ezzel most várnom kell a gerincig, mert itt teljes lehetetlenség lenne most megállni, ha leülök, leszánkáznék a völgybe. Ez a látványosság szerencsére elmarad, felkínlódom magam a gerincre és szusszanok egyet, itt Misi is utolér, fotózkodunk, firnvasazunk és megyünk tovább. Nemsokára kiderül, hogy itt már nem volt sok értelme felvenni, mert alig egy pár perc, és már fenn is vagyunk a tetején! A csúcson már nagy élet van, napsütés, szélcsend, boldogság, körpanoráma, helló Ortler! szia Zebru! ciao Cevedale! itt van már lassan mindenki, Luciano is felér, éljen!

Önfeledten élvezzük a kilátást, a napfényt, ünnepeljük a sikeres mászást, a három gyönyörű napot, egymást és magunkat, sehogysem akaródzik lemenni, de egyszer el kell sajnos indulni, belekezdünk az évad utolsó lesiklásába. A kemény firnen csodálatos a sízés, csak arra kell vigyáznom, hogy ne élezzek nagyon, mert akkor berezonál a lécem**. Mint mindíg, most is bevárjuk egymást, Fabio láthatólag elégedett velünk, szépen sízünk és nem maradunk le Misivel. Nézünk vissza a hegyre, de kár, hogy mindjárt vége, megpróbáljuk kihasználni még az utolsó hófoltokat is, no még egy kanyar, aztán tényleg vége, újra feltesszük a lécet a hátizsákra és leballagunk a házhoz. Még van idő egy sörre ebéd előtt, bámuljuk, ahogy a Tresero oldalán lesízik egy bátor ember, aztán már hívnak is az ünnepi ebédhez, ami, akárcsak tavaly, most is polenta és ragù, és akárcsak tavaly most is hihetetlenül finom, de aztán gyorsan elköszönünk, indulni kell, hiszen még 13 óra vezetés áll előttünk.

* a firnvas egy U-alakú fémbigyó, amit kötésre lehet tenni, a karmok belevágnak a hóba és így még nagyon kemény havon (pl. a mostani firnen) is fel lehet menni.

** kérdhetné valaki: miért nem carvingoltam? Hát, ahhoz azért kicsit túl meredek volt... de lejjebb azért helyenként mentem szépen, élen is.

Adatlap:
Dátum: 2009. május 2.
Résztvevők: Harcos Misi, Bíró Zoli, Szabolcs, Szabó Pali, Kovács Bence + ca. 100-an mások
Idő: 5 óra - ebből ca. 1 óra pihenő
Megtett út: ca. 8 km
Szintkülönbség: ca. 1100 m

A többi képet itt láthatjátok, és íme itt a térkép is:

Cevedale (3769 m)

2009-06-26T13:37:00.035+02:00

2009 - második nap

A legnehezebb túra általában második napra kerül; ekkorra már bemelegedtünk, de még nem fáradtunk el és délben rohan el mindenki, mint vasárnap. Idén a Cevedale került sorra, ez – a léccel megmászható csúcsok közül – a legmagasabb a környéken és már a Lucianoék szerint is „középnehéznek” számít (persze lehet, hogy csak rendesek akartak lenni, azért mondták).

No, hát akkor lássuk.

Ügyeltünk, hogy ma a időben érjünk fel, hiszen mégse jó azzal kezdeni a túrát, hogy lemaradunk. Pakolgatunk kifelé a kocsiból, mikor hirtelen belémhasít, neeeeem! de, igen, a síbakancsomat tényleg lent hagytam a Stadlerban. Kocsiba pattanni, letűzni a szerpentinen (szemben a nagyrészt felfelé jövő reggeli forgalommal), felrohanni a szobába, vissza le a bakanccsal, mint őrült, felrohanni a szerpentinen, vissza, a Forni-házhoz – mindez, ha nem is egy pillanat, de úgy alig 20 perc műve, valszeg pályacsúcsot mehettem. Misi marha rendes és megvár, még elcsípjük a mezőny végét – még jó hogy korán keltünk! – de hát megint ott vagyunk ahol tegnap ilyenkor: loholunk a mezőny után.

Ráadásul az idő is ramaty, 3000 m felett valami szürke pép tanyázik. Ma a ház felüli oldalon megyünk, ez a déli oldal, ebből következően nincs hó és egy jó darabig gyalogolni kell. Léc a zsákon és rohanunk előre, nemsokára elérjük a havat, csatolunk és hasonló tempóban ügetünk tovább, a lejtő hosszú, de nem túl meredek, esik a hó, fú a szél, hát, volt ennél már jobb mászásom is, ez így nem túl izgi, azért csörtetünk előre egészen a Rifugio Pizzini-Frattola-ig (2706 m). Itt mintha csak ez lenne a végcél; mindenki lecsatol és beül a kocsmába, ahol nagy élet, kávé, grappa és gőzölgés van, egyáltalán, ki akar itt továbbmenni? valahogy nem látszik senkin sem az átütő lelkesedés, mi is nyomunk Misivel egy grappát, jólesik az így reggel hét felé, 2700 méteren. Misi megkérdezi az egyik vezetőt, hogy tényleg megyünk-e a Cevedaléra ebben a trutymóban, á, dehogy, csak felmegyünk valami kisebbre 3100 méteres csúcsra itt a környéken. Misinek fáj a lába, ő ezt inkább kihagyja, engem is csábit az ötlet, francnak van kedve szívatni magát ilyen ködben, de 3100 méter, az már csak 400 innen, najó, addig azért felmegyek

Elindulunk, hosszú libasorban. Érdekes, mintha nem erre mutatta volna azt a csúcsot a kocsmában, biztosan eltévesztette. Rákanyarodunk egy gleccserre, no, talán az lesz ott, ni. Bár az szerintem több, mint 3100. Na mindegy, ne szőrözzünk.

Mászunk, rohadt sokat mászunk. Egyelőre bírom a tempót.
Néhány percre felszakad a köd, látom, hogy jóval felettünk is másznak, Te jó Isten… ODA?!? Hátha azok nem mi vagyunk...
De igen.
Pár percre megállunk egy laposabb részen. Hiba, mert itt valahogy agyilag kidurranok, és míg eddig én tapostam a sarkát az előttem levőnek, ezentúl már én vezetem a sort (kétes dicsőség).

Lihegek. Ez biztosan nem 3100 méter. Mögöttem az olaszok hangosan traccsolnak, úgy aláznak. Az ilyesmit be kellene tiltani.

Végre felbukkan a nyereg. Na én innen nem megyek tovább. Ha túlpörgetem magam, még valami baj lesz lefelé. De merre kell lemenni? nem vagyok biztos benne, nem lenne jó elkeveredni a ködben, úgy döntök, hogy inkább megvárom az első csoportot, amelyik lefelé megy és csatlakozom. Eltelik öt-tíz perc, ácsorgok a ködben, fázom, lefelé nem jön senki. Na jó, akkor induljunk neki egy kicsit, aztán meglátjuk. Nehéz, fagyott hóban mászok, gyakran kicsúszok. Fel a vassal! Felszerelem a firnvasat, közben jól szétfagy a kezem, épp jön egy vezető lefelé, megáll mellettem, how much is left? 15 perc, mondja, megadom magam a sorsnak, innen már mégse fordulok vissza, egy pillantra ki is látszik a csúcs, tényleg nincs már olyan messze. Jön egy lány, megyek utána, nehogy már ne bírjam a tempóját. Tényleg 15 perc, felérünk a csúcsra, fúj a szél, köd, néha-néha kibukkan a táj, tulajdonképpen hol fenében vagyunk? A Cevedalén mondja Bíró Zoli, akivel itt találkozom össze.

Aha... akkor már érthető... Na tűz lefelé!

A csúcs alatt egész jó, meredek, de sízhető, a nyeregtől lefelé viszont tömény szenvedés, ég a combom, itt iszonyú nehéz a hó, ugrálni kellene, de erre esély sincs már, támasztott ívekkel küzdök, lassan, óvatosan, és hosszan-hosszan. Laza csoportban megyünk, a vezető időnként bevár minket, ez megnyugtató, hiszen ilyen fáradtan bármi történhet. A gleccser alján hosszú pihenő, már látszik a ház, csak ácsorgok fügét meg müzliszeletet majszolgatva, nem akaródzik továbbmenni, pedig innen már könnyű, hú ez megvan, megúsztam. Beszélgetésbe elegyedek egy idősebb túra-társsal, ő Carlo, amikor megtudja, hogy ungarese vagyok, rögtön kérdi, mi van Gyurival, miért nem jött? Jó itt a sajtója Toldi Gyurinak... A menedékháznál már nagy a heppinessz, Luciano telefonnal intézkedik, sokan ebédelnek, én inkább lemegyek, Misi már biztosan untakozik.

A háztól már eseménytelen, kellemes csúszkálás lefelé az olvadozó hóban, az idő is kitisztul lassan, az alján újra gyalogolni kell, virágokat fotózva bandukolok le a házhoz, hát ez durva volt, ez volt talán életem eddigi legkeményebb mászása. Azért jó, hogy mégis fölmentem...

Adatlap:
Dátum: 2009. május 2.
Résztvevők: Harcos Misi, Bíró Zoli, Szabolcs, Levente, Szabó Pali, Kovács Bence + ca. 100-an mások
Idő: 7 óra - ebből ca. 1,5 óra pihenő
Megtett út: ca. 12 km
Szintkülönbség: ca. 1600 m

Térkép is van, a többi fényképet pedig itt láthatod (a másik két 2009-es túrával együtt):

San Giacomo (3281 m)

2009-06-25T00:24:00.016+02:00

2009 – első nap

Meglehetős későn érünk fel Misivel a Forni-házhoz*, már gyülekeznek az indulásnál, amikor mi épp elkezdtünk csatolni. Aztán amikor már majdnem odaérünk a PIEPS-ellenőrzéshez, a jégcsákányok! kiált Misi, és valóban, a csákányok és a hágóvasat elfelejtettük… rohanás vissza a kocsihoz, felcsatolunk mindent amit kell, aztán futás! Laza utolsónak sikerül elindulni, loholunk ahogy bírunk, legalább a középmezőny végét meg kellene csípni! előzzük szépen sorban az embereket, jó erőben vagyunk, mégiscsak izmos idény után jöttünk ide. Lassan megnyugszunk, itt már nem ciki mászni, körülnézünk, lépésről-lépésre tárul ki a panoráma, már a Gran Zebru is látszik, gyönyörű napunk van!

Az első (egyetlen) pihenő a csúcs alatti (legalábbis az alatt a hegy alatt amit mi akkor csúcsnak hittünk) kis horpadásban van, itt már beérjük a sor elejét is, igaz, ők egyből indulnak tovább, mi még ejtőzünk egy keveset. Két oldalról is meg lehet kerülni a hegyet, mi jobbra megyünk, a másik elég lavinásnak tűnik, reméljük, ez nem… Szépen kígyózik előttünk a sor, hogy később lassacskán darabokra töredezzen és szálakra szakadjon. Remek a mászás, a gerinc előtt ugyan piszok meredek, de ma Misi is, én is, bírjuk a strapát, néha azért eszembe jut, hogyan jövünk itt majd le? de majd csak lesz valahogy, felbukkan az igazi csúcs, nincs már messze, az eleje már fenn is van, nekünk még egy kicsit rézsut kell menni és már meg is állunk a csúcs alatti nyergen.

A csúcs innen még úgy 20 méter felfelé, egy meredek és éles gerincen kell felmászni, a vezetők letesznek egy fix kötelet, mi rácsatlakozunk a beülőnkről egy karabinerrel, mert kicsúszni nem lenne jó. Hágóvas azért nem kell, jégcsákánnyal szép lassan fellépdelünk, nem bonyolult dolog. A csúcson a körpanoráma és a boldogság most is megbízhatóan vár minket, igaz, hamar kiderül, hogy hiba volt a széldzsekit a nyeregben hagyni, ahogy kilihegem magam, fázni kezdek. Mennénk is le, csakhogy dugó van; a kötelet egyirányúsítani kell és így jó negyedórát toporgunk és fagyoskodunk, mire sikerül lejutni a nyeregbe.

Csatolás, gyerünk lefelé! Az eleje könnyebb, mint gondoltam, de amikor a gerinchez érünk hirtelen feltárul a mélység… Luciano épp akkor jön felfelé, a barátunknak gondjai vannak, mondja, és látjuk, ahogy Szabó Pali küzd lefelé épp egy vezető társaságában. Ettől a látványtól én is elbátortalanodok, reszelem a hegyet egy keveset, de aztán összeszedem magam és elkezdek újra tisztességes kanyarokat csinálni A hó mély és tapadós, már kicsit össze is van túrva, ugrani kell a kanyarban, ahhoz meg jó volna némi combizom is, de az sajnos már elfogyott valahol felfelé útközben… lejjebb változik a hó és már nem is olyan szörnyen meredek, egyből élvezetes lesz, sőt, remek! Misivel megállunk, fotózkodunk, hű ez most nagyon jó!

Kicsit lejjebb befutunk egy kuloárba, meglehetős meredek és a jobb oldalán egyértelmű lavinanyomok vannak, ide ne menjünk, mondják, de ha nem mondanák sem mennék, hiszen a lavina fényesre csiszolt, hullámos vályúkat hagyott maga mögött, nem lenne kellemes belesízni. Amikor ezen túl vagyunk, már csak napozás és könnyű csúszkálás van hátra a házig, jó túra volt így elsőre; nagyon szép és azért nem kellett meghalni, kiülünk Misivel a fűre, nézzük a hegyeket és merengünk az élet dolgain.

* az idén lent aludtunk az Albergo Stadlerben

Adatlap:
Dátum: 2009. május 1.
Résztvevők: Harcos Misi, Bíró Zoli, Szabolcs, Szabó Pali, Kovács Bence + ca. 100-an mások
Idő: 5 óra - ebből ca. 1 óra pihenő
Megtett út: ca. 8 km
Szintkülönbség: ca. 1100 m

Térkép lesz nemsokára, a többi fényképet pedig itt láthatod (a másik két 2009-es túrával együtt):

Pasquale (3553 m)

2009-06-18T20:42:00.033+02:00

„Könnyű, levezető túra lesz” igéri Luciano. Hmmm... Háromezer-ötszáz-valamennyi nem hangzik túl könnyűnek és levezetőnek, de hát majd meglátjuk. Megint jól elkések az indulásnál, loholok a többiek után, de a Rifugio Branca-nál már beérem az élcsapatot, itt biztosan megpihenünk, gondolom naivan, de nincs kegyelem és megállás, megyünk tovább, a szokásos robotszerű, egyenletes tempóban, tovább, megállás nélkül két órán át, a távolban a hegyen süt a nap, csak nem fogunk megint addig menni, míg ki nem érünk a napra? De igen… Értem én; jobb napsütésben pihenni, de nem kellene ehhez mindig ennyire rigorózusan ragaszkodni.

A pihenő után nekivágunk az igazi hegymászásnak, fel, a meredeken a nyereg felé, látom, itt már sokan firnvassal mennek, nekem is fel kéne tenni, kiderül, hogy az egyik nem jó, újra lemaradok. A napon egyre melegebb van, végeláthatatlan szerpentinen mászunk fölfelé, egyre meredekebben, ez lenne hát a könnyű, levezetö?, a végén le is kell csatolni és gyalog mászni tovább a hágóig, még szerencse, hogy van nyom, csak rakom a lábaimat egymás után, és zihálok, jó, tudom, egyszer úgyis fel fogok érni, de mikor?!

Most.

Lassan magamhoz térek, innen Néda Lacival együtt mászunk a csúcsig, ami már igazán nincs messze, ez már kellemes mászás, már fenn is vagyunk, csakhamar Misi is csatlakozik. A csúcs helyes, hosszúkás formájú, sokan elférünk rajta és persze a „szokásos” – vagy talán még a szokásosnál is szebb – körpanoráma, közvetlen felettünk a Cevadale (3769 m) és a Gran Zebru (3850 m) is szinte karnyújtásnyi távolságban van. Látom, hogy a vezetők közül néhányan még tovább indulnak a Cevedale-ra. Na ne… Ücsörögnék még itt, de Laci fázik, elindulunk lefelé, Misivel hármasban. Az eleje kegyetlen meredek, de a hó kemény, tömör, jól sízhető, ám csakhamar megint felváltja a rettegett kérges hó, Misi folyton beleszakad és esik egy-két hatalmasat, én valahogy fent maradok a kérgen, talán mert könnyebb a lécem? lejjebb javul a helyzet és egyre élvezetesebb a sízés, a végén már csak úszunk-csúszunk a lucskos hóban - és a boldogságban, hogy megcsináltuk a „levezetőt” is, igaz, majd belegebedtünk, de megvan mind a három, micsoda három nap volt! és megvagyunk mi is és jövőre is itt leszünk!

Adatlap:

Dátum: 2008. április 27.

Résztvevők: Toldi Gyuri, Harcos Misi, Néda Laci és Réka, Szabó Pali, Gond Feri, Kovács Bence

Idő: 6 óra - ebből ca. 1 óra pihenő

Megtett út: ca. 12 km
Szintkülönbség: ca. 1300 m

Az útvonalat ld. az alábbi GE térképen, a többi fényképet pedig itt láthatjátok (együtt a másik két 2008-as túrával) köszönet a többi fényképésznek is: Gyuri, Feri, Misi, Réka

San Matteo (3678 m)

2009-06-17T10:16:00.017+02:00

Ez a „nagy” túra napja, mivel a San Matteo a legmagasabb, na nem az egész környéken, mert ott az Ortler a bajnok a maga 3905 méterével, de a három megmászandó csúcs közül legalábbis. Ma reggel már kicsit rutinosabban készültem, kaját nem viszek, mert csak megmarad, de viszek vizet camleback-ben, ruhát meg kevesebbet, mint tegnap, csak egy soft-shell van rajtam és egy polár és széldzseki a hátizsákban, és az indulásról sem kések el. Félóra baktatás után a szürke hegyek felett megpillantjuk a csúcsot, szikrázóan fehér, fölötte a hold…. gyönyörű. Valami mintha törné a lábam a cipőmben, majd a pihenőnél megnézem. Inkább már a következő domb tetején megnézem. Nem, most azonnal megnézem. Jó döntés, a szigszalag, ami tegnap remekül bevált, most csúnyán felgyűrődött, letépem és megyek tovább, de a mezőny közben jócskán elhúz mellettem.

Hosszú, nem túl meredek emelkedőn mászunk, még mindig árnyékban, hideg van, a camelback csöve befagyott, víz nélkül maradok, hát ez bukta. Végtelen hosszú mászás után végre kiérünk a napra, megállunk pihenni, fotózás, müzliszeletek, melengetem a csövet, de csak néhány csepp jeges vizet sikerül kiszívnom belőle. Továbbmegyünk a gerincen, szikrázóan tiszta az idő, de hideg van, mögöttünk a Gran Zebru, háromezer-párszáz méter körül járhatunk, itt már érezhetően kevesebb az oxigén, minden felesleges mozdulat iszonyú erőfeszítés, de hát itt már nem kell fényképezni, kapucnit, botot, miegyebet igazgatni, vizet szopogatni, csak mászni és lélegezni, jó mélyeket lélegezni és közben nézni a hegyeket, mert amíg azokban gyönyörködöm, addig sem gondolok arra, hogy milyen jó lenne megállni és megpihenni.

Egy hosszú kaptató után felérünk a Colle degli Orsi-hoz, dél felé lenyűgöző panoráma tárul fel, meglátjuk a csúcsot is, de addig még meg kell mászni egy végeláthatatlannak tűnő lejtőt, csak menni kell, mondom magamban és egyszer csak felérünk, igen, még néhány lépés és most már tényleg fenn vagyunk, megvan a Matteo is, 3676 méter, ilyen magasan sível még nem is voltam...! Misi már fenn vár minket, üldögélünk a Matteo oldalában, mert egészen a csúcsig nem lehet felmenni, mert az egy hópárkány. Ücsörgünk, rágcsálunk ezt-azt, bámuljuk a bámulnivalókat, a kilátást és a sítúrázó lányokat, beszédbe elegyedünk a mellettünk ülő olaszokkal, ti mikor indultatok? nyolckor?! na ne…persze ők Bormióban laknak, na ja, így könnyű, vagy talán mégsem, de mindenesetre érthető.

Lefelé a gleccseren megyünk, Fabio, a fülbevalós guide vezet minket, az út eleje rémisztően meredek, de utána megszelídül, kiváló a hó, nem kérges mint tegnap, remekül sízhető. Jobbra tőlünk háztömbnyi, csillogó jégsziklák, Gyurival jövünk lefelé, álom-sízés, meg-meg állunk és nézzük a jégtornyokat, a hegyeket, a többieket, figyeljük Fabiot, ahogy a szép Monicanak csapja a szelet, süt a nap, az élet szép, és mi már több, mint egy órája jövünk lefelé és még mindig nincs vége, és remélem, egy darabig még nem is lesz…

Adatlap:
Dátum: 2008. április 26.
Résztvevők: Toldi Gyuri, Harcos Misi, Néda Laci és Réka, Szabó Pali, Gond Feri, Kovács Bence
Idő: 6 óra - ebből ca. 1 óra pihenő
Megtett út: ca. 12 km

Szintkülönbség: ca. 1500 m

Az útvonalat ld. az alábbi GE térképen (piros a felfelé, zöld a lefelé vezető út), a többi fényképet pedig itt láthatjátok (együtt a másik két 2008-as túrával):

Utóirat: most olvastam, hogy a Matteo csúcsa volt a helyszíne az első világháború legmagasabb csatájának, az osztrák-magyar és az olasz hadsereg között. Egészen 1999-ig ez volt a világon a legmagasabban megvívott ütközet (és „mi” nyertünk…). Bővebben itt.

Cima della Manzina (3318 m)

2009-06-15T13:02:00.019+02:00

Hősünket az első túra előtt kétségek gyötrik: fogja-e vajon bírni a tempót? vajon nem lesz-e szégyenszemre visszafordítva félúton? le tud-e majd jönni az off-piste pályán?

Csatolás és PIEPS-ellenőrzés, majd – pontban hatkor - közvetlen a Forni-háztól indulunk neki a reggeli ködben-szürkületben, libasorban, lassú, de egyenletes tempóban, az először fenyők, majd törpefenyők között kanyargó ösvényen, hogy utána megkezdhessük a hosszú harántolást északnyugati irányban, a Manzina felé. Hűvösebb van, mint számítottam, de menni kell és akkor ez nem számít, pihenő csak egyszer van, az is csak arra elég, hogy egy müzliszeletet magamba tömjek, és már indulunk is tovább, felfelé, az egyre meredekedő lejtőn, a fokozatosan erősödő hóesésben.

Nem fogunk sokat látni, gondolom éppen, de ekkor fordulat! feldereng az ég és lassan-lassan kimászunk a ködből, egyre jobban, és egyre messzebb látni és mintha már valami kékség is derengene odafenn. Előttünk egy hatalmas, meredek lejtő, itt már szerpentinben kell menni, tartsunk legalább öt méter távolságot! mondják a vezetők, a lavinaveszély miatt, teszi hozzá Gyuri, hát jó, reméljük, hogy tudják a dolgukat… A túrázók, mint kis színes bogarak, szaladgálnak felettem fel s alá, vicces látvány. Jól bírom a tempót, a csapat első harmadában mászok, de ez most kemény, nagyon kemény, szakadozik a sor, húsz méter balra, átlépős kanyar, még jó, hogy, Gyuri megtanította, húsz méter jobbra, épp elég, hogy felbontsak és a számba tömjek egy müzliszeletet, kanyar, azért rágjuk is meg, kanyar, na most egy korty víz, kanyar, jajjmikorérünkmárfel…

A gerinc, végre! felbukkan a Zebru és az Ortler, fantasztikus panoráma, innen még úgy 150 méter a csúcs, ez most már biztosan meglesz! A csúcs alatt egy kis plató, itt lepakolunk, a csúcsra már gyalog mászunk fel, óvatosan, mert jobbra-balra szakadék, még egy-két lépés, és fenn vagyok! Manzini, 3318 méter, megvan az első…! Az idő szépen kiderült mostanra, látni mindent, milyen gyönyörű itt…. Kevés fenn a hely, mások is jönnének, lemászok, a többiek is megjöttek, örülünk egymásnak, aztán felmegyek még egyszer Misivel, ezt nem lehet megunni.

Hát akkor nyomjuk lefelé, elég keménynek tűnik a pálya, óvatosan megyek, Néda Laci bezzeg mint a nyíl, a hágótól viszont egész jó, kemény, de sízhető a hó, lejjebb viszont hirtelen kérges lesz, ezt nem szeretjük, küzdelem, hol beszakadok, hol nem, talán nem kellene kitörnöm itt a lábam … Aztán hirtelen átcsúszunk egy láthatatlan vonalon, innen puha, olvadó firn van, ez újra kellemes, Misivel és Gyurival sízünk hármasban együtt, be-be várva egymást, nagyon jó ez a szakasz, egészen a házig le tudunk csúszni, ott pedig napsütés, boldogság és egy nagy korsó sör vár. És még csak 12 óra….

Adatlap:

Dátum: 2008. április 25.

Résztvevők: Toldi Gyuri, Harcos Misi, Néda Laci és Réka, Szabó Pali, Gond Feri, Kovács Bence Idő: 6 óra - ebből ca. 1 óra pihenő
Megtett út: ca. 10 km
Szintkülönbség: 1100 m

Még több fotót itt láthattok (a három 2008-as túra egy csomóban van). Térkép térképet ld. alant (bár bevallom, az útvonal meglehetős hozzávetőleges). Klikkelj rá, és nagyobb lesz.

Hat nap, hat csúcs

2009-06-07T21:32:00.021+02:00

Meg vagy te zökkenve. Utazol ezer kilométert, hogy három napon át minden reggel 5-kor kelhess és századmagaddal mászhass fel egy hegyre? Possibile. De ez a legjobb buli, amibe az utóbbi időkben keveredtem...

A kezdet a történelem homályába vész (mások biztosan többet tudnának mondani erről). Idén húsz éve, hogy Luciano és barátai kitalálták, hogy kellene a Stelvio nemzeti park környékén egy nemzetközi sítúra találkozó. És lett is, háromnapos, nagy banzáj, azóta is minden évben április végén - május elején megtartva. A nemzetköziség azóta kicsit megkopott (jó lenne tudni olaszul...), de a magyar kontingens Toldi Gyuri szervezésében azóta is rendszeres résztvevő. Én tavaly voltam először, idén másodszor, jövőre harmadszor, und so weiter.

A felállás a következő: adva van egy szédületesen szép völgy, egy remek kis házzal (Rifugio Albergo Ghiacciaio dei Forni), körülötte hegyekkel, méghozzá nem akármilyen hegyekkel: a Gran Zebru (Königspitze), az Ortler (ez volt Ausztria a legmagasabb csúcsa az ő "trianonjuk" előtt) a Cevadale és még jónéhány háromezres. Ehhez jön még 80-100 sítúrázó (7 és 70 év között) és 5-6 helyi rutinróka túravezetővel és minden nap megmászunk egy csúcsot. A lényeg nagyjából ennyi.

Hogy is néz ki tehát egy tipikus valfurvai nap? Nem kezdődik jól, reggel ötkor semmilyen nap nem tud jól kezdődni, még akkor sem, ha síelni megyek. Ráadásul hiába van egy egész óra az indulásig, ez borzasztóan kevés. Nézzük csak: fel kell ébredni (nem triviális), vécére menni (ez kritikus fontosságú elem, és általában sorba is kell állni!), össze kell pakolni (jó-jó, ezt lehetne este is, de mindig marad valami reggelre), lábat kell ragasztgatni (van, akinél ez a nap kulcsmomentuma), fel kell öltözni (különös gonddal a zoknihúzásra), reggelizni (és nem csak a szokásos szeletkenyér-pohárjoghurtot, hanem tolni befelé a kalóriát rendesen), feltölteni a camelback-et folyadékkal (lehetőleg teával a konyháról - újabb várakozás), kirohanni a sítárolóba és bakancsot venni (újra csak egy nagy összpontosítást és elmélyülést igénylő feladat), kicsattogni a cuccal a ház elé és felfókázni (közben már indul a sor eleje), rohanni, hogy legalább a végét elkapjam (közben fél kézzel bekapcsolni a PIEPS-et, mert ellenőrzés van ám!), hiszen nem várnak egy percet sem, 6-kor indulás van. Húuuh.....! Ha túl vagy ezen a tortúrán, a mászás már szinte üdülés, de tényleg.

Utána sok-sok csúsztatott lépés felfelé, legalább 1000, de néha 1500 méter szintkülönbség, ez azért háromezer méter felett nem kevés. Rohanni nem kell, csak éppen megállni nem szabad, mert akkor lemarad az ember (előbb-utóbb persze mindenképp lemarad a sűrűvérű helyi titánok mögött, de azért mégsem mindegy, hogy mennyire), csak menni kell és menni, rakni az egyik lábat a másik után, és megpróbálni szenvtelenül figyelni, ahogy minden lélegzetvétellel feljebb pumpálja magát a hegyen az a valaki aki itt szenved és liheg bennem. A lényeg, hogy hinni kell benne, hogy egy idő után fölérek és akkor egyszer csak - általában, amikor kezdek kételkedni benne, hogy ez valaha bekövetkezik - fenn találom magam a csúcson...

... és itt hirtelen mintha az idő is megpihenne, vagy legalábbis tenne egy kis kitérőt, állok a csúcson, sokadmagammal, valami zsibbadt boldogságban, tényleg, fenn vagyunk, nahát, de gyönyörű, te is itt vagy? jajdejó. Elmajszolunk egy kis csokit, fotózgatunk. Lassan indulni kéne lefelé...

Ha valaki azt gondolná, lefelé könnyebb, hát nem; a pálya általában veszettül meredek, a hó mély, sokszor kérges is, ugrálva kellene fordulni, csak hát egy-két ilyen kanyar után elviselhetetlenül égni kezd a comb, meg kell állni, és lihegni, hiába, mégiscsak sokat másztunk felfelé. De legalább már nem kell rohanni; egy-egy vezető körül kis csoportokba verődve ráérősen sízunk lefelé, meg-meg állunk pihizni és bevárni egymást és közben bámuljuk a tájat, a szűz lejtőket és a csillogó jégtornyokat. Mire leérünk - általában dél körül - először egy-két órát egy sörrel a kezünkben és bamba, boldog mosollyal az arcunkon ülünk a napos teraszon a Forni ház előtt, és azon merengünk, milyen jó, hogy még csak dél van és már mennyi minden történt. Később elálmosodunk, és visszavonulunk egy kis szunyókálásra (tavaly a Forni házba, idén le a faluba a Albergo Stadlerbe), mert sziesztázni, azt muszáj, kell az erő másnapra. Késő délutánra magunkhoz térünk, kicsit téblábolunk (csócsó-kártya-naplóírás) majd jön a vacsi, kötelezően kancsó vörös borral (könnyű, gyümölcsös, laza kis vino di tavolo) és repetával a pastából, utána filmvetítés, az utolsó este pedig tombola.

Persze meg kell még emlékezni az utolsó napi ebédről, ami mindíg polenta, ragu-val, csodálatos egy étel! Utána elbúcsúzunk, ciao, see you next year again! és tényleg, sokan itt voltak sokan a tavalyiak közül, rá lehet erre szokni könnyen, engem is elkapott... Hazaérve néhány napig, ha behúnyom a szemem, hegyeket látok és nem teljesen értem mitől olyan ideges mindenki. Később erről lassan lejövök, de ha rossz a kedvem, tudom, mire kell gondolni: jövőre is lesz Valfurva.

Azért a túrákról majd még irok külön-külön is.... Addig is, itt egy áttekintő térkép, a főbb szereplőkkel bejelölve (klikkelj rá!):

Jön Valfurva...!

2009-05-27T20:54:00.009+02:00

Ha valaki azt hinné, idén már nem történt semmi sítúrászatilag a Grossvenediger után, súlyosan téved. Merthogy volt Valfurva... voltaképp furcsa, hogy már lassan az összes eddigi túrámat megírtam, kivéve a 2X3 legjobbat, a tavalyi és az idei felejthetetlen Valfurva-i túrákat. Ez azért van, mert most dógomvan. De majd befejezem, és akkor menthetetlenül jön! Valfurva. Addig is, itt egy link egy Wordle-képhez amit a most generáltam a http://www.wordle.net/ oldalán (nem nehéz! próbáld meg!), szerintem egész csinos lett.

+ itt egy kép is, előzetesnek:

Csend (Grossvenediger, 2009)

2009-05-12T17:49:00.038+02:00

Valahogy nagyon megnyugtató a széles gleccservölgyben hallgatni a fókák csoszogását, saját lihegésemet, és a jeges hóba mélyedő firnvasak éles pengését. Ha megállok, egy-egy repülőgép távoli hangján vagy eltévedt csókák kiáltásán kívül semmi nem zavarja meg a szinte tökéletes a csendet.
Jó hétórás út volt kijutni Neukirchen am Grossvenediger-ig. Andrással kettesben a felesége Minijével utaztunk (ennek persze története van, Gyuri kevéssé sikeresen újította meg az ülések elhelyezését a kocsijában, így egyszerűen nem fértünk be a Toyotába, maradt a vészmegoldás, át Óbudára, be a Minibe és nyomás!); vidám, fürge kis doboz a Mini, mentünk mint a szél, este fél 12-re értünk ki, már csak egy gyors pohár bor és (francia)ágyba zuhanásra maradt időnk Andrással.

Reggel gyönyörű napsütés, a házibácsi részletes információval lát el minket, hogy merre találjuk a hegyet (azért egy kicsit eltévedünk). A terv az, hogy taxival megyünk fel a Postalmig (40 € fejenként - tiszta rablás!) ám kiderül, hogy a taxi még nem jár (később tudjuk meg, hogy miért), ennek tulajdonképpen örülünk, az extra 600 m felfele ekkor (még) nem zavar minket. A Minit a kőbányában hagyjuk, a másik két autóval továbbmegyünk – lehet, hogy egész a Postalmig fel tudunk menni? – útközben kidőlt fák, lavinanyomok, végül egy kerítés állít meg minket, megállunk, kipakolunk. Az elején gyalog kell menni, ki tudja milyen hosszan, a dilemma, hogy a lábunknak vagy a hátunknak kedvezzünk, vagyis edzőcipőben menjünk-e az elején vagy egyből vegyünk sícipőt és megspóroljuk a plusz cipő súlyát. Én az előbbi mellett döntök, mert „a láb a fő”.

Az úton felfelé csakhamar óriási hó- és törmelékhalom zárja el. Lavina! És nem is régi… most már érthető, miért nem megy a taxi. Megállunk fókázni, közben egy méretes jégtömb gurul le vagy tíz méterre mögöttünk. Jó lesz vigyázni… óriási lavinanyomok láthatóak mind a két oldalon. Kezdetben gyakran le kell venni a lécet egy-egy darabon, de később egyre ritkábban. A Gamseckfall vízesésnél megpihenünk, majd később a Poschalm-nál újra, lábszervizelni (örülök, hogy az edzőcipős opciót választottam). Itt már szélesebb a völgy, nem kell félni a lavináktól, nem is túl meredek, békésen lépdelünk felfelé, mígnem végül elérjük a Postalm-ot. Viktorék élcsapata már egy órája itt toporog, ők már mennek is tovább. SÖR! Eszünk fokhagymalevest is, képeslapokat írunk, fókát szárítunk. Mire indulnánk kisüt, kitűz! a nap, nehéz újra nekiindulni… Egy rövid szakaszon még vízszintesen megy az út, de csakhamar elkezdődik a mászás felfelé. A teherlift alsó állomásától hátra maradok Andrással, irdatlan hőség van, ingujjban mászunk tovább. Az útjelző innen még négy órát mond felfelé, ez biztosan hülyeség. Ez már igazi alpesi táj, széles völgy, gyönyörű hegyek, előttünk felbukkan a Grosser Geiger piramisa. Gyuri és Misi lassan elhúz tőlünk.
A délután közepén járunk, egyre melegebb van, a hó már nagyon kásás, camelback-emből fogyóban a víz és éhes is vagyok, rendesen. Szárított fügét szemezek meg egy-két müzliszeletet, buzgón kenem magam és élvezem a szédületes panorámát. Andrást a magasság és ez a dupla-hosszú túra láthatólag megütötte kissé, de hősiesen küzd (mint később megjegyezte: „nem volt hová visszafordulni”). A végén a gleccserről le kell térni balra, hogy visszakanyarodjunk a Kürsingerhüttéhez. Kemény mászás, cikkcakkban, a végén egy ravasz, rézsútos, meredek résszel, na, ez igazán nem hiányzott. Végre eljutunk egy útjelzőhöz, ami már csak 10 percet mond a házig, hurrá! És tényleg, ott ház, ott van Misi is, integet, igen, kérünk vacsorát! Az utolsó száz méteren meredek pálya lefelé a házhoz, kezd lefagyni, ezen már ne múljon semmi, lefókázunk, és lecsúszunk, kész, vége, megvan a mai nap, 1500 m szintkülönbség és legalább 15 km, azért ez már döfi.

Kürsingerhütte megdöbbentően nagy, tiszta és jól felszerelt. Még zuhanyozni is lehet, igaz, 3 Euróért kell tantuszt venni, de megéri, a forró víz ilyenkor maga a gyönyör. Hiába, ez Ausztria, nem a Mont Blanc… Mi a tetőtéri Matratzlagerben alszunk, félpanzióval, ÖAV kártyával 34 € (kártya nélkül 42 € lenne). A vacsora kiváló (bár erős a gyanúm, hogy ennyi mászás után még az egyetemi menza is ízlene) van fröccs is („Spitzer”), meg egy gyanús, rózsaszín folyadék amit „Schiwasser”-nek neveznek, de biztosan jót tesz, úgyhogy ezt is isszuk. Mivel a mi sarkunk már megtelt, a szomszéd asztalhoz ülünk le, itt is magyarok ülnek, Bíró Zoli és két társa, Szabolcs és Miska, helyes emberek, remek erdélyi akcentussal, Budapestről. Este Gyuri megbeszélést hív össze, megegyezünk, hogy a gerincen, magasságvesztés nélkül futó, de vélhetően nehéz út helyett inkább lecsúszunk 100-150 m-t a gleccserig, vissza amerre jöttünk, és onnan újra fel, mert ez biztonságosabbnak tűnik, valamint, hogy három csoportban megyünk. Én bevállalom a „lassú csoport” vezetését, Szabó Palival és Andrással. Nagyon gyorsan meg tud változni az idő figyelmeztet Gyuri, fontos, hogy a csoportok együtt menjenek. Utána folyik az este a maga kellemes, lötyögős-beszélgetős-semmittevős módján, ahogy általában a hüttékben szokott (eltekintve a ki tudja, miért, beütő hascsikarásomtól). 10 óra felé alvás, a magasság dacára ez gond nélkül megy, bár gondolom ebben a füldugó is segít.

Hajnal ötkor már ébren vagyok, a motoszkálás megindul és lassan erőre kap, míg elhangzik az első hangos szó és felgyulladnak a fények. A hold most kel a Grosser Geiger mögött, az ég tiszta és mély ibolyakék. Tömöm magamba a reggelit, érdekes, hogy ilyenkor tudok enni, hétköznap reggel meghalnék, ha ennyit kellene nyelnem felkelés után… Kicsit késve indulunk Andrással, Pali már elindult a többiekkel. Csikorgó hideg van, de gyönyörű idő, nézd azt a szép kis lencse alakú felhőt! Nézem, és eszembe ötlik, hogy erre azt mondják, rossz időt jelent. Felvesszük a firnvasakat, mert csontkeményre van fagyva a ház mögötti meredek, az útjelzőnél utolérjük Palit, és Gergő minket. A tegnapi rézsútos meredeken most lefelé kell menni, Gergő kicsit hezitál, majd lecsúszik rajta fókával schussban, na nem, ez nem nekem való, inkább szépen lelépdelek a firnvasakkal a meredek részen, András utánam, de Palinak nem megy, leveszi a lécét és gyalog jön le, hiába mondom neki, hogy ez nem jó ötlet, nagyon kínos lenne kicsúszni, alatta sziklák vannak, nem bírom meggyőzni. Jó félórát veszítünk itt, András átfagy az árnyékban, amíg ránk vár. Látjuk, hogy Gergő és Dani éppen visszafelé jön a gerincútról - de miért mentek egyáltalán arra? - és rátérnek a gleccserhez vezető tegnapi útra. Mi is lecsúszunk utánuk a gleccserig és elkezdjük a hosszú mászást, a többiek után, egy darabig látjuk a kis fekete pontokat, de aztán szem elől tévesztjük őket. A szemközti gerincen népes csoport akad el a sziklákon és jön le a meredeken – meglehetősen ijesztő látvány, de nem lesz belőle baj.

Sokáig, szép nyugodt tempóban mászunk felfelé a gleccseren, én elöl, be-be várva Andrást és Palit. Úgy tűnik, mi vagyunk az utolsók a csúcstámadók közül, de ekkor még nem aggódom, hogy ne tudnánk elérni a csúcsot, legfeljebb kicsit tovább tart. Kiérünk a napra, kibukkan a Venediger, felhők buknak át rajta, jó kis szél lehet fenn. A gleccser feljebb ellaposodik, most már állandó felhőpaplan kavarog a csúcs felett, változik percről-percre, nagyon szép látvány, de ez azt jelenti, hogy jön délről valami front, jön a rossz idő. Hirtelen itt is feltámad a szél, szembe fúj, felkapja a havat, az apró, éles kis tüskék mindenhová elérnek, megállok, felveszem a széldzsekit, kapucnit, síszemüveget, sisakot, szinte mindent amit tudok, és próbálok elzárni minden nyílást. Hát igen, pont, ahogy Gyuri mondta tegnap… Ráfordulunk a csúcs felé vezető útra, most már értem, hogyan kell menni, fel a nyeregig és utána végig a gerincen. Visszanézek, Andrásék nagyon belassultak, ha nem javul az idő, le kell mondani a csúcsról, a teknőben jobbra tartok, hogy a rézsűs fal kicsit védjen a széltől. Hát lehet, hogy véd, de azért fúj a szél itt is rendesen, a nyomokat már nem is lehet látni és az erősebb löketeknél meg kell állni és megvárni még a szél kitombolja magát. Mi lehet Gyuriékkal? Egyszer csak jön szembe Szabolcs a másik csapatból, megvolt a csúcs? kérdem, á, köd van, semmi értelme, a gerinc közepén visszafordultunk.

Na jó, akkor mára felejtsük el a Venedigert.

Bevárom Andrást és Palit, megbeszélem velük, hogy visszafordulunk – nem ellenkeznek – és hogy én még felrohanok a plató tetejére (ca. 3200 m, de főleg mert az inflexiós pontokat azért el kell érni), ami a hágóra vezető meredek alatt volt, ez gyorsan megvan és indulunk lefelé. Az elején a szél dacára a tömör, keményre fújt hóban rövid lendületekkel egész jól lehet sízni, de lejjebb a hó hirtelen bekérgesedik, néha beszakad, néha nem, teljesen kiszámíthatatlanul viselkedik, tiszta rémálom. Utána egy szakaszon keményre fagyott firn, kiválóan carvingolható, majd kezdődik az olvadt firn, ami már végig kitart, egyre növekvő vizisí-faktorral. Négy teljesen különböző hóviszony egy órán belül! Gyuriék közben beérnek minket a csúcsról lefelé jövet, boldogan és némiképp megkönnyebbülten, még szerencse, hogy találkoztunk egy GPS-es osztrák csapattal mondják és hamarosan el is tűnnek a völgyben. Pali iszonyú lassan jön lefelé, jó lenne megbeszélni vele, hogy mikor állunk meg enni meg efféléket, de mivel többnyire felettünk jó ötven méterre áll meg öltözni, nincs sok esély a kommunikációra. Az egyik ilyen megállónál András észreveszi, hogy Pali újra felfókázik. De minek?! Rémülten evickélek vissza, de már késő, fenn a fóka. Andrással kifekszünk a sziklákra napozni. Nem vagyunk igazi team.

Aztán újra a Postalm, rövid sörözés és indulunk tovább. Kellemes lejtő, de azért már jó lenn lent lenni… Csúszunk ameddig bírunk, a legvégén esek egy hatalmasat előre (nem rögzítettem a kötés sarkát és a léc megakadt a mély hóban), mind a két kezem vállig beszorul a hóba. Vicces, de rosszul is elsülhetett volna. Végül nincs tovább, leszerelünk. Javában pakolgatunk, amikor valaki elkiáltja magát: lavina! Halljuk, ahogy a fák között görög le valami, lerohanunk pár métert (Gyuri és András közben flegmán tovább szerel) és látjuk, hogy néhány méretes jégrög gurul le az útra. Leballagunk az autókhoz. A kocsiknál nyugodt, ráérős szedelődzködés, mindenki boldogan tököl, csak szegény Misi van rosszul, elkaphatta valami útközben, már hányt is. Gyuriék még megvárják Palit, aki lemaradt, mi lemegyünk a Gráfel Kareszékkal a Minihez, átpakolunk és elbúcsúzunk egymástól. Misi újra hány, most már Viktor is rosszul van – mi ez itt, kérem, ételmérgezés? De aztán mégsem, csak valami kalicivírus-szerűséget kaphatott el Misi. Utána egy hosszú-hosszú út hazafelé Andrással no meg a Minivel, van idő kibeszélni a történteket. Nem lett meg a csúcs, de így is gyönyörű túra volt, és a legszebb részeken ott voltunk. Jövőre újra nekifutunk.

Adatlap:
Dátum: 2009. április 18-19.
Résztvevők: Toldi György, Szabó Pali, Harcos Misi, Dr. Ágoston Viktor, Dani, Bagyal Csaba, Gergő, Gráfel Karesz, Szigeti András, Kovács Bence
Idő: 9 óra - ebből ca. 2,5 óra pihenő (első nap) 10 óra - ebből ca. 3 óra pihenő (második nap) --> az András és az én időm
Megtett út: ca. 15 km (első nap) ca. 20 km (második nap)
Szintkülönbség felfelé: 1500 m (első nap) 850 m (második nap)

Ime a térkép, a válogatott fotókat (ezúton köszönet Bagyal Csabinak és Szigeti Andrásnak a képekért!) pedig itt láthatjátok a Picasán, itt pedig Viktor képes beszámolója a Fókablogon, sok szuper képpel (mert hogy szavamat ne feledjem: ez egy közös Csússz és Mássz! / Fóka túra volt!).

Itt és ott (1998)

2009-05-07T19:17:00.008+02:00

"Te most tényleg elmész, és itthagysz engem egyedül?” – Ez a mondat járt a fejemben a Teodulo menedékházban. Ezer kilométerre Budapesttől. Egy barátommal jöttünk el; ez volt az első komoly hegymászó-utam. Ildikó segített még összecsomagolni is. Aztán az indulás előtt mégis ezt kérdezte tőlem. Ez járt a fejemben. Ez a baj azzal, ha az ember szeret valakit.

Eredetileg sátorral jöttünk. Néhány éjszakát át is dideregtünk kint, végül kikötöttünk ebben a kis házban, háromezer-háromszáz méteren. Szükségem volt már erre a kis civilizációra. Egész délután levest szürcsöltünk, és hegymászóújságokat nézegettünk. Aznap értük el az első csúcsot, és arról beszéltünk, hogy melyiket másszuk meg másnap. Könnyebb volt így: egy ház biztonságából indulni reggel, és ugyanide térni vissza délután. Itt visszanyerhettük az erőnket. A második napon aztán kiderült, hogy a vízért is fizetni kell; talán ezer forintot literenként. Nem tudtuk, még milyen meglepetésre számíthatunk. Úgy döntöttünk, hogy inkább még az este elindulunk a völgybe.

Egy bádoglépcsőn másztunk ki a gleccserre, és onnan sível mentünk tovább. Először jártam ilyen magasban, és minden fárasztó volt. A zsákok súlya, a lejtő meredeksége, a pakolás, a sícipők becsatolása: nem nehéz vagy kellemetlen, vagy bosszantó – egyszerűen csak fárasztó volt. Fáradtak voltak a lábaink is, és a léceink néha irányíthatatlanul verődtek ide-oda a jégen. Inkább felkészültem egy esésre, minthogy összeszedjem magam. Itt még mindent megvilágított a Hold. Lejjebb, a fák között viszont már teljesen sötét volt. A fejlámpáknak annyi hasznát vettük, hogy láttuk egymást. Néha kikapcsoltuk, hátha jobb lesz úgy, majd megint be: de sehogy sem volt jó.

Néhány órával később egy autóút mellett leültünk pihenni. Ekkor már sejtettem, hogy ezt az éjszakát is a szabad ég alatt fogjuk tölteni. Egy közeli ház tetőablakában kigyulladt a fény. Egy férfi figyelt minket. Nem nagyon foglalkoztunk vele. Ettünk. A férfi végignézte. Aztán felkötöttük a síléceket a hátizsákokra, és elindultunk lefelé. A férfi még akkor is nézett. Három vagy négy kanyart is megtettünk a szerpentinen, mire eloltotta végre a lámpát. Arról beszélgettünk, hogy milyen furcsák ezek a svájciak. Itt élnek összezárva, és mindenki figyel mindenkit. Éjjel kettő lehetett.

Egy havas mezőnél álltunk meg aludni. Jól összehúztam a hálózsákot, csak egy kis nyílás maradt szabadon a szájánál. Észrevettem, hogy ha nem mocorgok, hamar átmelegszem. Néha megmozdult a szél, és kifújta a zsákból a meleget; én pedig kezdhettem mindent elölről. A gyerekszobánkról álmodtam. Hogy kézen állni tanulok ott. Fellendültem, és a lábaimmal az ajtódeszkának támaszkodtam. Fejjel lefelé. Ezt ismételgettem. Aztán az egyik lendüléssel átzuhantam a szomszéd szobába, mert a bátyám éppen akkor nyitotta ki az ajtót. Az eget figyeltem a kis lyukon keresztül, a hálózsák tetején. Eszembe jutott Donovaly. Hogy eltévedtem ott a ködben nyolcévesen, és nem értettem, miért látok éjjel is, aztán rájöttem, hogy a Hold fénye az, hogy teljesen kimerültem a mély hóban bóklászva átázott ruhában, és amikor becsuktam a szemem, arra gondoltam, hogy a testvéreimmel ülünk a Škodánk hátsó ülésén, s hogy aztán megtaláltak a hegyimentők, késő éjjel, amikor a kis kocsmának már régen zárva kellett volna lennie, de ott vártak minket, és örültek, és a testvéreim kólát ittak, és én is akartam, de engem a kályhára fektettek. A tél ottmaradt a gleccsereken és a csúcsok közt. A reggeli nap melegében kialudtam magam.

Másnap lemostuk magunkról a napkrémet és az izzadtságot, és tanyát vertünk egy farakás mellett. Sehogy se jó ez így – erre gondoltam. Hogy már induláskor az érkezésen jár az eszem. És végig. Induláskor fel kell akasztani az otthoniakat egy szögre, mint egy lakáskulcsot. Már aki képes rá. Önző dolog. De kérni, hogy ne menjek el – az is az. Ott erre, itt arra vágyni: így mindig lesz ezer kilométer távolság. Eltöltöttünk néhány napot abban a gyantaillatú erdőben, aztán a többiek is leértek a hegyről.

Amikor megérkeztünk Zermattba, reggel nyolc óra lehetett. A sícipőink kopogtak a kockaköves úton. Elnyűttek voltunk: lábak – hátizsákba tűzött síléceken. Az emberek munkába indultak, és az utcákat betöltötte a friss kávéillat. Mindenhol rend volt és tisztaság. Nem is tudom, hogy érkeztünk vagy távoztunk-e éppen? Innen már vonattal mentünk tovább.

***

Nyárimikulás (Schneeberg, 2009)

2009-04-14T23:24:00.024+02:00

Ránk rontott a tavasz, mit tavasz, nyár! április eleje van, de már 25 fok árnyékban, nyílik a tulipán és mindjárt az orgona is, szandálos-miniruhás lányok az utcákon, de a sítúrázónak ez még a csak szezon közepe, sőt, most jön a java, mondogatja, és terveket sző a Schneeberg megmászására. Barátai, ismerősei kételyeiket fejezik ki: hülye vagy, nincs már ott semmi hó, de ő csak sokatmondóan mosolyog, és lankadatlan készülődik. Kételyek titokban azért gyötrik, no nem mintha nem hinne a projekt megvalósíthatóságában, de a hóhiány egy-egy földes-sáros útszakasz formájában azért megkeserítheti a dolgát. Ezért térképeket búj, internetet böngész és webkamerák képeit hasonlítja össze, vajon mennyit olvad egy nap alatt? mindezek eredményeképp éppannyira fogalma sincs mi vár rá, mintha nem is tájékozódott volna...

Ilyen előzmények után indultunk neki a mászásnak Judittal és Andrással a Losenheim-i sílift aljától este nyolc után. Azt igértük a házinéninek, hogy legkésőbb kilencre felérünk az Edelweisshüttéhez*, ez uszkve négyszáz méter fel a sípályán, szűken talán belefér. Körülöttünk nyíltak a virágok, langymeleg szél fújt, de a pályán még volt bőven a nedves firnből. Lankásan indult a lejtő, de fokozatosan bedurvult, cikkcakkban kellett menni, és persze rendesen ránk is sötétedett. Ezt Judit már nem szerette: a cipő elkezdte törni a lábát, a kölcsönzött léc nehéz volt, a nedves hóban vissza is csúszott, az átlépős kanyart meg lehet, hogy nem sötétben kellett volna elkezdeni tanítani… Fokozatosan lemaradunk, András előrement, hogy legalább ő ne késsen el. Egyszer csak egy sötét csomagot pillantottunk meg, ami lassan csúszott lefelé, nini, ez az András! hát te mit csinálsz?

András feltápászkodott és szomorúan állapította meg, hogy jó negyven méternyi mászást kell újráznia és ráadásul az egyik hótányérja is elveszett**. Mindezek hatására Judit lelkesedése a projekt iránt erősen megcsappant, kimondatlanul ugyan, de ott lebegett a lehetősége a forduljunk vissza! opciónak is, végül kompromisszumos megoldásként gyalog mászott tovább, én meg felraktam a léceit a hátizsákomra (ahol is remek vitorlának bizonyultak, kár, hogy szembe fújt a szél…). Valahogy azért felértünk és a végén egy gyönyörű, vörös holdfelkelte volt a jutalom, no meg persze a ház, korsó sörrel, kenyérrel-kolbásszal és András által már előzetesen megbékített háziasszonnyal. Peace.
A szállás egyszerű, de a célnak tökéletesen megfelelő és főleg olcsó volt (különösen OeAV kártyával – 12 € fejenként). Rajtunk kívül csak egy cseh trió volt ott, gyorsan kiakasztgattuk a fókákat (teljesen átnedvesedtek, pedig leviaszoltam előtte őket) és ágyba zuhantunk. Másnap reggel gyönyörű napfelkelte, verőfény, a szél alig fújt. Már ki volt készítve a reggeli (nem volt nagy kaland: tea + lekváros kenyér), de hiába keltünk 6-kor, valahogy azért sikerült eltökölnünk több mint egy órát, így már jó sok sítúrázót láttunk elmenni a ház mellett amíg mi is nekiindultunk végül.

Az utat már ismertem a tavaly előtti hótalpas Baraka-túrából, akkor az időjárás enyhén szólva nem fogadott a kegyeibe, (konkrétan eszeveszett hóvihar volt) reméltük, hogy most végre talán látni is fogjuk, merre is jártunk akkor. A voltaképpeni mászás a nyugati oldalon kezdődik, de előtte körbe kellett csoszognunk a hegyet az északról, először egy darabon fel, aztán lefelé – itt le is kellett venni egy darabon, mert már kikopott a hó – majd egy nem túl nehéz, de hosszú harántolás felfelé, míg végül befordult az út az erdőbe. Itt megpihentünk a finom napsütésben, eszegettünk ezt-azt, Judit a lábait ápolta és szárítgattuk a meglehetősen átnedvesedett fókákat a napon.

Hihetetlen meleg volt; rajtam ekkor már csak egy vékony póló volt; úgy másztam. Amikor kiértünk a törpefenyők közé, rendesen bemeredekedett, itt nagyon kiütközött a különbség a fókák között: ahol András és Judit a műanyag fókával már visszacsúszott, én az öregecskedő mohair szőrmémmel még simán fel tudtam mászni. Újra csak lábszervíz (hiába, Judit lesikló-cipője most sem bizonyult igazán alkalmasnak a mászásra***), majd tovább. Belestünk a Wurzengrabenba, de láttuk, hogy az előttünk levők a vállukon viszik a lécet, ezért úgy határoztunk, hogy átharántolunk inkább a Schneegrabenba. Hó itt volt bőven, csak hát nemsokára ez is elég meredek lett és ez kiverte a biztosítékot Juditnál. Megpróbáltuk a már bevált módszert; léc le, és gyalog, síbottal föl. A különbség az volt, hogy míg tegnap puha hóban mászott, ez kemény, fagyott firn volt, ahová be kellett vágni a bakancsa orrát – sokszor kétszer is - ha nem akart kicsúszni. Már pedig az nem lett volna jó, mert ha elesik, nemigen tudott volna megállni a kuloár aljáig… Szóval igazából ez egy, hágóvasas-jégcsákányos hely volt, szerencsére sziklák nem voltak alatta, így nagyon nagy baj nem lehetett volna, de azért megkönnyebbültem, amikor végre felért a gerincre.

Itt már nagyon sokan másztak, hiába, Ausztriában a sítúrázó nem számít csodabogárnak… Juditnak eszébe jutott, hogy feltehetné a firnvasat – ez eddig nekem miért nem jutott az eszembe? – így már könnyebb volt, bár még így is elég lassan haladtunk felfelé, mert a nagy gyalog-mászás sokat kivett belőle. Sokáig, sokáig, másztunk, de a közhely-bölcsesség most is működött – egyszer csak felértünk – és ilyenkor minden szenvedés hirtelen megbocsájtatik, hiszen minden csúcskeresztnél béke és boldogság honol, főleg, ha még a nap is süt, mint nekünk ekkor.

Eszegettünk-iszogattunk és közben tanakodtunk, merre menjünk le. Eredetileg el akartunk menni a Fischerhüttéhez is – elvégre ott van sör – de mások is megerősítették, hogy a Wurzengraben kuloárjában kevés a hó, és a Fadensteiget sem ajánlották, így abban maradtunk, hogy hallgatunk a tanácsokra és visszamegyünk, amerről jöttünk. Féltünk, hogy nehéz lesz a lemenet, hiszen felfelé menet a hóba még bele voltak fagyva az előző napi lesiklónyomok. A feljövetel óta eltel idő azonban pont elég volt ahhoz, hogy a hó kicsit megereszkedjen és végül remek lesiklás lett belőle! Az út vége felé sajnos újra mászni kellett egy darabon, felfókázni már nagyon nem volt érkezésünk, így végül felraktuk a léceket a hátizsákra, és gyalogoltunk egy kicsit.

Aztán ismét Edelweisshütte és egy nagy korsó SÖR! Innen még le kellett csúszni a sípályán, ez már igazi vízisí volt, sokat olvadt az előző nap óta. Három óra körül értünk le a kocsihoz, tombolt a nyár, áztattuk a lábunkat a patakban, szárítgattuk a cuccot, amikor egyszer csak megjelent egy nő akivel nemrég az erdőben lefelé menet találkoztunk. Onnan még neki a mászás java hátra volt. Hogy kerül ide? Visszafordult volna félútról? Nem tűnt olyan feladós típusnak… András beszédbe elegyedett vele, és kiderült, hogy nem, közben megjárta a csúcsot, csak kicsit haladósabban, mint mi. Gyakran jár ide, általában két óra alatt érek fel mondta de ha verseny van, akkor 1:40 alatt is megy. 50 év körüli anyu volt, akkora vádlikkal mint másnak a combjai. Nekem tehát még van négy évem, hogy elérjem ezt a szintet…

Végezetül tehát bizonyítást nyert, hogy nyáron is lehet sítúrázni, csak jó korán fel kell kelni. És hogy a Schneeberg egy kiváló hely, nincs is messze, mindenkinek melegen ajánlom. De hideg(b)en is meg lehet azért próbálni…

* mert akkor BEZÁR fenyegettek meg e-mailben
** ez később a házinéni pótolta, amit ezúton is köszönünk
*** én biz’Isten próbálok neki venni egy rendes sítúra-bakancsot de nem könnyű találni olyat ami jó a lábára…

Adatlap:

Dátum: 2009. április 10-11.

Résztvevők: Szigeti András, Várhelyi Judit, Kovács Bence

Idő: 1,5 óra (első nap) 8 óra - ebből ca. 2,5 óra pihenő (második nap)

Megtett út: ca. 2 km (első nap) 12 km (második nap)

Szintkülönbség: 400 m (első nap) 900 m (második nap)

Fotókat még ki kell cserélni Andrással + válogatni, de a térkép már kész (mivel lefelé ugyanarra mentünk, csak a felfelé menetet jelöltem be):

A susnyás (Kriván, 2008)

2009-04-03T23:08:00.037+02:00

"It ain't over 'till the Fat Lady sings"

(Kis szünet után most folytatódik a Régi Sítúrák Emlékezete sorozat).

Ez tulajdonképpen egy Gossvenediger túrának indult, felkészülés gyanánt a Nagy Valfurvai Sítúratalálkozóra (és gondolom, Toldi Gyuri le is akart tesztelni, hogy lássa, nem visz-e véletlen valami totál kutyaütőt...). De a Grossvenediger valahogy nem akart minket ezen a tavaszon; kétszer is kitűztük a túrát, de mind a kettőt le kellett fújni a rossz idő okán. Igy Gyuri döntött: irány a Kriván! Tulajdonképpen nem bántam, mert a ferde sipkás hegy már gyermekkorom óta izgatta a fantáziámat.

Szállásunk nem volt foglalva, de egy-két sikertelen próbálkozás után Gyurinak szerencsére eszébe jutott a Psotka-ház és ott befogadtak minket (270 SK), teljesen jó kis hely volt. Vacsorát a faluban tudtuk le, haluska, sör, jobb nem is kell. Vacsi után beszédbe elegyedtünk az aznapi sítúrázókkal, de a hírek lehangolóak voltak; állítólag nagyon vacakok voltak a viszonyok, olvadt le az egész hegy. Erősen ellenjavallták, hogy másnap a Krivánra menjünk "maximum egy Nagy-Tarpatak völgyi túra fér bele" mondták. Hát ez nem volt túl szívderítő, de abban maradtunk, hogy majd meglátjuk. Némi vörösborral és hegymászó / sítúra történetekkel (pl. Toldi Gyuri eltéved a Denalin) vigasztaltuk magunkat, jól elvoltunk (bár ezt másnap délelőtt meg is szenvedtük kissé...).

Másnap fél hatkor keltünk, kimentem, kellemesen csikorgott minden. Úgy döntöttünk, nekivágunk, legfeljebb ha nem jó, hát visszafordulunk. Fél hét felé sikerült elindulni, sokáig kocsikáztunk, mert Gyuri keresett valami ösvényt a csúcs alatt, amit ismert, de végül is maradtunk Csorba-tónál, ami ugyan elég messze volt a hegytől, de legalább nyugodtan lehetett parkolni. Egy darabon gyalogoltunk, majd a Magistrale-n kellett menni ca. 5-6 km-t. Voltaképpen nem volt annyira szörnyű, mint gondoltam, lehetett csúszni is jó darabon. A baj inkább az volt, hogy a társaság fele rendesen eltévedt (mondjuk, nem volt véletlen, mert a szlovák turistajelzések sem állnak a helyzet magaslatán + volt egy sífutónyom is, ami NEM az ösvényen ment). Ennek eredményeképp jó háromnegyed órát ácsorogtunk a Kriván felé vezető út elágazásánál, egymást várva. Az idő azonban nem telt el kihasználatlanul; Toldi Gyuri auravédikus kezelést kapott Évától a fejfájására, ami nemsokára el is múlt*, én meg intenzív mobiltelefonozásba merültem elhagyottnak vélt pénztárcám után (ami persze a túra végén meglett a kocsiban). Így majdnem 10 óra lett, amikor nekivágtunk a felfelé vezető útnak.

Először szép fenyőfaerdőben kanyargott az út, de nemsokára ritkult, jöttek a törpefenyők és kibukkant a szlovákok "szent" hegye, a Kriván. Sokáig ezt hitték a legmagasabb csúcsnak a Tátrában - talán mert olyan magányos és jellegzetes alakú - sőt, a XVIII sz. végén volt egy földrajztudós, aki egész (akkori) Ausztria legmagasabb csúcsának vélte és a magasságát "2000 ölre" (3783 m) becsülte**. Igazából "csak" 2494 m, és ezzel a harmadik legmagasabb csúcs a Magas-Tátrában (bővebben a Krivánról itt).

Egy darabig itt lankásabb lett a lejtő, sőt egy kis vízszintes rész is volt, de aztán neki kellett veselkedni az igazi mászásnak; cikk-cakkban menni, egy-egy "átlépős" fordulóval a végén. Itt kezdett kicsit széthúzódni a társaság, mi Misivel és Gond Ferivel az elején, Enikő és Karesz kicsivel mögöttünk, Éva és Lóránt jócskán lemaradva; Toldi Gyuri terelgette őket. Majd a csúcson bevárjuk egymást, gondoltam. Egy idő után elértük a gerincet és itt mentünk tovább. Elég félelmetes volt lenézni a völgybe (pontosabban: a szakadékba) alattunk. Hideg is lett, köd jött, most sajnáltam az eltökölt órát amíg egymást vártuk. De a végére minden jóra fordult, mire a felértünk (a végén levettük a lécet és úgy tettük meg az utolsó pár tucat métert) újra gyönyörűen sütött a nap. Egy csúcs az mindig jó, a Kriván meg különösen, hiszen a környéken ez a legmagasabb (a Gerlachfalvi és a Lomnic elég messze van innen). A kilátás csodás volt, a hideg sem volt elviselhetetlen. Fenn időztünk egy jó fél órát, vártuk Évát és Lórántot, de nem jöttek. Vártunk volna még talán tovább is, de újra jött a köd és jobbnak láttuk elindulni lefelé. Megegyeztünk, hogy Gyuri lemegy Éváékért és begyűjti őket. A lejtő eleinte piszok meredek volt, de később enyhült a hajlásszög és kiváló sízés lett belőle. Gyuri viszont nem találta Éváékat és mobilon sem tudta őket elérni. Tanakodtunk mit tegyünk; senkinek sem akaródzott visszamenni a sziklás hegyoldal felé, amerről jöttünk, hiszen ez a remek pálya még ment hosszan tovább jobbra, a keleti völgybe. "Biztosan visszafordultak" nyugtattuk meg magunkat "majd lent találkozunk". Így folytattuk a lesiklást a völgy felé. Szomorúan kellett viszont konstatálnom, hogy a társaságban én voltam a leggyengébb síző. Ehhez igazán nem voltam hozzászokva, pályán elég jól mozgok, de hát ez egy kicsit más... Azért én is lejöttem gond nélkül, csak hát a többiek egyszerűen nagyon jól síztek. A remek lesiklás sajnos nem tartott örökké, a völgy összeszűkült és fák zárták el az utat. "Kár, hogy vége a mai kalandnak" gondoltuk.

Pedig csak ekkor kezdődött el.

Egy darabig nem volt semmi gyanús jel, békésen csúszkáltunk-rolózgattunk lefelé a völgyben a fák között. Aztán egyre több kidőlt fa állt keresztben; láthatólag a 2004-os nagy vihar következtében. Ezeken elég macerás volt átkecmeregni, néha megkerültük őket, máskor átmásztunk rajtuk. A patak ekkor már mélyen alattunk futott a szurdokban. Ekkor Gyuri tőlem kábé egy méterre bemutatott egy ijesztő esést; egy fatörzs átmászása közben beakadt a léce, beszorult a lába és lassított felvételként eldőlt. Percekig tartott míg kiszabadítottuk; óriási szerencse, hogy nem csavarodott meg a térde... A kedvenc sapkája igy is elveszett. Nem sokkal ez után egy szakadék szélére értünk. Na most mi lesz? Felfelé hatalmas kerülő lett volna, így végül a léceket a hátizsákokra kötözve egyesével ereszkedtünk le gyökerekbe-kövekbe kapaszkodva. Lent sem volt könnyebb: a kidőlt fák miatt lehetetlen volt felvenni a léceket, azok nélkül viszont derékig süllyedtünk a firnhóba. Méterről-méterre, négykézláb, csúszva-mászva jutottunk csak előre, jó félórába telt míg egy ca. 100 méteres szakaszt leküzdöttönk. Végül valahogy sikerült lekecmeregni a szurdok aljára, ott már kicsit könnyebb volt, felvehettük a léceket is és gyorsabban haladtunk. De így is fél négy lett, mire kiértünk az útra. Még persze vissza kellett jutni a Csorba-tóig, de szerencsére a csúcson megismert helyi mászók elvitték a sofőröket a kocsihoz, mi addig a füvön, mezítláb, a kankalinok között sütkérezve a napon vártuk be őket.

Éváék viszont nem voltak az autónál. Kezdtünk komolyan aggódni. Eltévedtek? Vagy egyszerűen sokáig várnak minket és még nem értek le? Vagy még mindig várnak? Ne adj'Isten valami baj érte őket? Úgy döntöttünk, hagyunk üzenetet az autón és még várunk fél órát, de ha akkor sem jönnek, hívjuk a hegyimentőket. Ettünk valamit, de nem voltunk túl jókedvűek. Aztán, amikor már épp lejáróban volt a fél óra, hirtelen happy-end; feltűnik Éva és Lóránt! Kiderült, hogy ott vártak minket fenn nagyon sokáig, és csak most értek le. Nagy az öröm, de azért ismerjük el: elkövettünk két hibát, ami ehhez a helyzethez vezetett:

No. 1: Anélkül változtattuk meg az útvonalat, hogy erről a csapat minden tagja értesítve lett volna
No. 2: Éváék nem hozták magukkal a mobiljukat a túrára
De hát minden jó, ha a vége jó, megmásztuk a hegyet, és lejöttünk épen-egészségesen. Emlékezetes túra volt... Hazafelé az autópályáról gyönyörűen látszott a Kriván. Hűű, de kurvanagy! Ott voltunk...

* csak a megrögzött cinikusok állítják, hogy ebben a Gyuri által "sicher was sicher" alapon bekapott aszpirinnak bármi szerepe lenne...
** legalábbis a Wikipédia szerint

Adatlap:
Dátum: 2008. április 13.
Résztvevők: Toldi Gyuri, Gráfel Karcsi, Harcos Misi, Takács Enikő, Gond Feri, Sélley Éva és Lóránt, Kovács Bence
Idő: 8 óra - ca. másfél óra pihenővel
Megtett út: ca. 13 km
Szintkülönbség: 1200 m

Az összes fotót itt láthatod. Az útvonal (klikkelj rá és nagyobb lesz):

És itt egy fotó (nem az enyém és nem a túra ideje alatt készült), amin hozzávetőlegesen ábrázoltam az útvonalunkat:

"Unglaubliches Glück" (Hihetetlen szerencse)

2009-03-26T17:25:00.041+01:00

Legalább is ezt írta írta egy helyi rovat a stájerországi mikulás-túránkról. Bence jóvoltából, most elmesélem.

Hárman, Enikő, Dani és én indultunk el december elején Präbichl környékére sítúrázni. Miután Enikőnek és Daninak bérelnie kellett a piepset/szondát/hólapátot, még azon is gondolkodtunk, hogy van-e ebben a korai időpontban annyi hó, hogy lavinára számíthassunk. Enikő és Dani az Alpenverein-nél több sí-alpinista-, illetve lavinakurzust is elvégeztek, ahol elég alaposan megtanították nekik, hogy miféle veszély a lavina. Szóval mindenki felszerelkezett a szükséges kütyükkel, és így indultunk el hárman szombaton. Az idő szép volt, a hó inkább kevés, de elég, és a monoton menetelésben hamar elmerültem a gondolataimban. A kicsit késői indulás miatt nem értük el a tervezett csúcsot, helyette egy kisebb puklira másztunk fel. Kiegyensúlyozott "csúcsélmény" volt. Enikő és Dani is nagyon jól síelnek. (Persze nem hozzám képest.) Szeretem az olyan lesiklásokat, ahol váratlanul bukkannak fel akadályok és reflexszerűen kell változtatni az irányon. Ez volt az első sítúránk így hármasban, és nekem nagyon tetszett, hogy nem az extrém kalandokért, nem a csúcs esztelen eléréséért, hanem egyszerűen a csúszás és mászás öröméért csináltuk azt, amit csináltunk.

(1. kép: Enikő és Dani)

Éjjel Daninál aludtunk Grácban. Vasárnap Enikő nem tartott velünk. Egyszerű túrának terveztük ezt is. A piepset is csak azért kapcsoltam be, hogy tartsuk az előírásokat. Párszáz méter után felvettük a tempót, és miután elég változó volt az időjárás, megbeszéltük Danival, hogy ő felveszi a kabátját, én pedig maradok alá-öltözetben: így ugyan egyikünk mindenképpen szív, de a másik a viszonyoknak megfelelő öltözetben lesz. Végül aztán az idő annyira zord lett, hogy magunkra vettünk mindent. Ettünk némi csokit, és a viharos szélben nekiindultunk a meredek, "Polsterrinne" nevű kuloárnak, ami egy kedvelt freeride terep a környéken. Köd volt és kezdett erősen havazni. A reggeli előrejelzés 2-3-as lavinaveszélyt írt. Kb. 40 fokos lejtőn másztunk felfelé. Elég nehézen haladtunk a 40-50 cm-es friss hóban. Főleg, hogy alatta jég volt, így a lécek rendre lecsúsztak oldalirányba. Meg is jegyeztük, hogy ez így veszélyes lehet, de a friss hó nem állt össze, valószínűtlen volt, hogy nagyobb tömegben meginduljon. Mégis, többször megfordult a fejemben, hogy ez a rettenetes mennyiségű hó úgy, ahogy van, lecsúszhat. Hiszen puszta fizika az egész. Igyekeztünk a hó-folyosó szélén, illetve a fák között haladni. Ez fáradtságosabb volt, de biztonságosabb. Amikor elértük az erdőhatár tetejét, úgy terveztük, hogy kimegyünk a hegyoldal egy lankásabb részére. A Polsterrinne-vel párhuzamosan volt egy másik kuloár is, amit kereszteznünk kellett. Kicsivel keskenyebb és meredekebb. Megbeszéltünk, hogy jelentős követési távolságot tartunk. Amint ráléptem, megrogyott, és megindult velem a lejtő. A szemem sarkából még láttam, hogy néhány méterrel felettem végighasad a hókéreg.

("Mire gondolsz, miközben mászol?" – kérdezte tőlem egy lány naivan, néhány nappal korábban. Én meg a hó taposása közben fürkésztem a gondolataimat, hogy mit is tudok egy ilyen kérdésre válaszolni. "Nem gondolok a világbékére. A környezetvédelemre sem." Rájöttem, hogy semmi érdekesre nem gondolok. "Végtére is, éppen arra gondolok, hogy vajon mire gondolok" – töprengtem. Végül aztán gyümölcsöző gondolataimmal és egy rakás hóval a nyakamban csúsztam lefelé. "Erre nem gondoltam" – gondoltam.)

Hátrakiáltottam Daninak, hogy vigyázzon (ő éppen nekem háttal próbált megfordulni, talán az erős szélben észre sem vette volna, hogy mi történt), majd a szőnyegszerűen lefelé csúszó hótakarón eldőlve megpróbáltam lecsatolni a léceket. Hamar rájöttem, hogy ennek nincs sok értelme, mert a lécek hevederrel is a lábamhoz voltak kötve, és iszonyatos sebességgel gyorsultam lefelé. Le akartam venni a hátizsákomat is, de erre sem volt idő. Meg úgy gondoltam, hogy védheti a gerincemet. Dani még utánam kiáltott, hogy "Próbálj a tetején maradni!", én pedig vissza, hogy "Tudom", de ezt valószínűleg már nem hallotta, és sok értelme sem volt ennek a mondatnak. Ahogy gyorsult, az egész valami folyadékhoz kezdett hasonlítani. Láttam, hogy a szélén vagyok, ahol lassabb, míg a kuloár közepén nagyobb erővel ömlik/csúszik lefelé. Megpróbáltam oldalirányba gurulva a szélén maradni. Egyenletesen és viszonylag lágyan mozogtam, nem akartam kapkodni. Igazából nem is estem kétségbe: olyan volt, mint egy játék. Éreztem, hogy erősen húz a középső rész felé, de úgy gondoltam, minél tovább a szélen tudok maradni, annál több hó megy le előttem, annyival is kevesebb temethet be. Aztán jó néhány forgás után kezdtem elszédülni és egyre kevésbé átlátni a helyzetet. Arra gondoltam, hogy jobb volna egyszerűen lecsúszni az egésszel, mint egy csúszdán, és csak lent, amikor már majdnem megállt, akkor bedobni minden erőmet, hogy a tetején maradjak. Itt még sokat csúszhattam volna, amikor éreztem, hogy kicsit lassul, ezért – már teljes erővel – megpróbáltam még közelebb kerülni a széléhez. Teljesen elszédültem. Olyannyira, hogy végül a lavina csúszásnyomától még 8-10 métert kigurultam oldalra. Egy darabig ültem, hogy felmérjem a helyzetet. Láttam, hogy a lavina továbbment még több száz méter hosszan.

(2. kép: A pirossal kijelölt rész a lavina nyomvonala. Jobbra tőle látható a Polsterrinne-kuloár. A jobb sarokban pedig egy „tepsi”.)

Amikor magamhoz tértem és kibogoztam a lábaimat is, felálltam, hogy jelezzem Daninak, hogy minden rendben. Dani viszont nem volt sehol. Itt kezdtem el megijedni. Kiabáltam, de az erős szélben ennek nem volt sok értelme. Valószínűtlen volt, mégis arra gondoltam, hogy őt is elvitte a lavina. Végignéztem a kuloáron, és az járt a fejemben, hogy esélytelen ezen a hatalmas területen egyedül megtalálni valakit a hó alatt (a pieps hatótávolsága kb. 30 méter). Nem beszélve arról, hogy a lejtő továbbra is veszélyes lehet, és annyira meredek, hogy nagyon nehéz rajta gyorsan mozogni. Újból és újból kiabáltam. Közben elővettem a telefonom meg a GPS-t, hogy mentést hívjak. Úgy döntöttem, hogy Enikőt hívom fel, mert ő lent volt a sípályákon, jól tud németül, és miközben ő értesíti a hegyimentőket, én elkezdhetem keresni Danit. Biztos voltam benne, hogy tréfának fogja venni a hívást, de még mindig nagyon zihálva vettem a levegőt, gondoltam, ez majd meggyőzi. Nem vette fel. Elkezdtem pásztázni a lejtőt, hogy látok-e valami nyomot, közben kiabáltam, de semmit nem találtam, leszámítva egy kis sötétebb halmot egészen lent. Bizonytalan voltam. Távcső kellett volna. Tudtam, hogy ha lemegyek oda, és nem Dani az, akkor nagyon sok idő visszamászni. Közben próbáltam újra telefonálni. Dani előkerült. Jóval fölöttem, a fák között. Többször visszakérdeztem, hogy biztosan ő-e az. Kicsit megnyugodtam, de bizalmatlan voltam. Biztosan akartam tudni, hogy ő az.

Dani, aki nekem háttal állt, amikor megindítottam a lavinát, csak annyit látott, hogy derékig elmerülve a hóban eltűnök lefelé. Azonnal visszahúzódott a fák közé, a léceiről levette a fókát, ledobta a hóba, de rögtön fel is vette és berakta a kabátja alá, mert rájött, hogy még szüksége lehet rá. Így kezdett lesíelni utánam a fák között, követve a kuloár vonalát. Én valószínűleg csak néhány másodpercig, kb. 100-130 méter hosszan csúsztam a hóval. Amikor leért hozzám, csak annyit mondott: "Misi bazd meg, van még abból a kurva erős Gitanes-ból?".

Hát, túl voltunk az első testközeli lavinaélményünkön. És közben Enikő is telefonált (persze először azt hitte, csak ugratjuk). Kifújtuk magunkat, és éppen mondtam Daninak, hogy keressünk egy biztonságosabb útvonalat a csúcsra, amikor észrevettem, hogy a botjaim nincsenek meg. Éreztem magamban a szokásos, félelemből táplálkozó enerváltságot is, ami azt súgta, hogy semmi kedvem továbbmenni, jobb lenne most egyszerűen lent lenni. Jó ürügy volt a bot. Elindultunk lefelé. A Polsterrinne-t, amiről már tudtuk, hogy ugyanolyan veszélyes, mint a másik kuloár, külön-külön kereszteztük, megvárva, míg a másik biztonságban átér. A lejtő közepén, az érintetlen hóban egy friss lesiklás nyomát láttuk. „Ez mostanában lehetett” – mondta Dani, már a fák között. „Szerencsés fickó” – gondoltam, miközben visszanéztem a hosszú, egyenletes ívekben húzott nyomra.

(3. kép: A kép a kuloár tetejéről készült, néhány héttel később. Bár elég rossz minőségű, látható, ahogy körívben végighasadt és lecsúszott a hó. Középen pár nagyobb hótábla fennakadt a sziklákon.) Mindent összevéve, az én tanulságaim a következők:

1. A lavinaveszély felmérése szempontjából a legfontosabb a helyismeret. Van olyan lejtő, amelyik 3-4-es lavinaveszélyben is stabil, és van, amelyik 2-esben is nagyon veszélyes. A túraútvonalat – lehetőség szerint – érdemes a helyiekkel egyeztetni.

2. A hatékony mentéshíváshoz hasznos egy működőképes mobiltelefon (benne a mentőszolgálat számával) és egy GPS (e nélkül ugyanis elég nehéz ill. hosszadalmas pontosan megadni a baleset helyszínét, főleg rossz időjárási körülmények között). A telefont célszerű a test közelében tartani, mert a hidegben kikapcsol.

3. A követési távolság megtartása esetünkben jó szolgálatot tett: nem vitt el mindkettőnket a lavina, így szükség esetén Dani tudott volna mentést hívni. A követési távolság megtartása azért is előnyös, mert így a hótakaróra eső terhelés jobban eloszlik.

4. A veszélyt veszélyes bagatellizálni. Azt hiszem, a hegyimentők komolyabban vették az egészet, mint mi magunk. Minden – hozzánk hasonlóan – lelkes titánnak javaslom lavinaismeretei bővítését, hogy ne éles helyzetben kelljen szembesülnie alapvető nehézségekkel.

Wechsel-Semmering reloaded

2009-03-26T11:59:00.028+01:00

Most szólok; ez most nem lesz az a halálizgi, körömlerágós, fél-kézzel-csüngök-a-sziklafalon-és-közben-jön-a-lavina-jajj-mi-lesz típusú bejegyzés, csak olyan békebeli, elmentünk-síztünk-visszajöttünk típusú, végtére is ez nem regény, hanem egy blog, vagyis web-log, ahová az ember beírja ami történt - jelen paradigma szabályai szerint - a sítúrázással összefüggésben, csak, hogy utána tudja majd, mi is történt. De ilyen is van, volt és lesz is. Ja, és megint sífutás, mert hogy ez is szabályos, már amennyiben amennyiben nem csak körbe-körbe rohangálunk - de azt én amúgy sem szeretem - hanem elmegyünk A-ból B-be. Na, meg főleg, mivel én mondom meg mi a szabályos és mi nem...

Szóval, a családi tanács úgy döntött*, hogy most sífutás lesz, ami végül is szintén jó dolog, ha meg a Síalpin Rally-n indul az ember, kifejezetten praktikus is tud lenni. Lavina is ritkán sodorja el a sífutókat, és mindennek tetejében van két pár szerkónk is (szemben a sítúrázással, ahol egyelőre csak 50%-os a felszerelés-ellátottsági mutató). A Wechsel-Semering-i Panoramaloipe egy részét a múltkor bejártuk, de maradt még bőven mit felfedezni, így most becéloztuk a Steyersberger Schwaig-ot ami a térkép alapján a pályarendszer szívcsakrájának tűnik. Reggel hét körül már nyomtuk a pályán (hangoskönyv: Kipling/Kim ill. Kundera/A lét elviselhetetlen könnyűsége), a tervezett 10 órás érkezésről nem is maradtunk volna le sokkal, ha.... nem akadunk el felfelé az úton. Egy-két napja esett friss hó + mára szépen lefagyott + a téli gumim elég ramaty = jó, akkor hólánc.

Hogy is mondta Füles? Lyukat túrni a földbe? Az nem az igazi. Fiatal tölgyön ágról ágra repdesni? Az se az igazi. Csikorgó hidegben sportfutóműves** autóra lejtőn felfelé hóláncot felrakni? Az már igen! Felkinlódtam valahogy, de amikor elindulok, furcsa zajok jönnek a kerék felől, megállok, megnézem, hát eltört a feszítőelem***. Hát ez klassz. Visszafordulunk, térkép, megnézzük hol lehet könnyebben felmenni, talán a Kummerbauer Stadl-nál, gyerünk. Jutkát beültetem hátulra, legyen ott minél több súly, (hátsó kerék meghajtású az autó). Megyünk is fel szépen egy darabig, de aztán újra csak elakadunk, innen viszont már nincs olyan messze, igy lerakjuk az autót egy kereszteződésnél, átöltözönk és nekiindulunk gyalog. Ca. 10 perc séta volt a hüttéig az úton , ez még azért elviselhető. Na végre, sízünk (közben már dél van...).

Greis-Semmeringbe mennénk a 6-os pályán, de arra zárva van, nyom sincs, jó akkor menjünk el Dissauer-ig és vissza. Közben letérünk a Rundloipe-ra, ez itt már piros (helyenként fekete) pálya, vagyis mászni kell rendesen. Utána meg le. Aztán megint fel.... megint le... Amikor a hullámvasút után visszaérünk a Dissauer-i útra kicsit elkámpicsorodva vesszük észre, hogy a jó félórás kerülő eredményeképp csak alig fél kilométerrel jutottunk közelebb Dissauer-hez... De legalább az erdő gyönyörű, a fákon még megmaradt a frissen esett hó, néha lezuhan egy-egy lapátnyi, gyönyörű hózuhanyt produkálva. Néha (és egyre gyakrabban) a nap is kisüt. Megelőzünk egy-két osztrák nyugdíjast és családot, máskor viszont mellettünk korcsolyáznak el a cicanadrágot viselő helyi héroszok; mi a nagyjából középmezőnybe tartozunk.

Mászunk, mászunk és mászunk. Akár sítúracuccot is hozhattam volna.... Megegyezünk, hogy kettőig megyünk előre aztán visszafordulunk. Kettőkor még négy km van Dissauer-ig, hát ezt majd legközelebb. Visszafelé már napsütés van, és többet lehet csúszni, nagyon szép az út. Gyönyörő kilátás is van a beporcukrozott tájra, szél semmi, a túra vége álomszép. Kár, hogy néha ragad a lécem (lehet, hogy a vaxolás sem olyan hülyeség?). Három körül érünk vissza a hüttébe, beülünk egy teára és kérünk egy "Topfenstrudl"-t is. Ez utóbbi igazi telitalálat; túrós-cukros, meleg és nagy. Just what the doctor ordered.

Most akkor a konklúzió és a mai Tanulságok:

ez a Wechsel-Semmering Panoramaloipe jó hely, érdemes máskor is jönni, akár két napra is!
viszont mászni kell...
megyek, veszek "csodahóláncot"...

* csak zárójelben jegyzem meg: az aranyrészvény nem nálam van :)
** ez ilyen esetben azért előnyös mert alig van hely a sárhányó és a kerék között...
*** jó, bizonyára szarul raktam fel de azért engedtessék meg a kérdés: miért tesznek műanyag alkatrészeket olyan helyre, ami erőt ad át?!

Adatlap:
Dátum: 2009. március 21.
Részvevők: Várhelyi Judit, Kovács Bence
Idő: ca. 3 óra ebből pihenő ca. 20perc
Megtett út: ca. 15 km
Szintkülönbség: ca. 400 m (?)

Még többképet itt lehet látni. Az útvonal:

Szép remények (Síalpin Rally - 2)

2009-03-24T14:09:00.034+01:00

Világéletemben utáltam a tömegrajtot; mindenki rohan, tülekszik, el lehet zanyálni, egyszóval tömény stressz. Most sincs másképp; a rajt után mindenki rongyol le az úthoz, és aztán keresztül a felszórt kavicson síléccel. Alapvetően takarékos, kispolgári természetem borzad az ilyesmitől, így hát szépen lecsatolok, átmegyek az úton és túloldalon újra felveszem. Valaki meglök, a botom kiesik a kezemből és legurul pár métert, a fenébe még ez is, utánacsúszom, a kapkodásban felbukfencezem. Közben a mezőny már messze jár, még látom Néda Laci barátomat, ahogy golyóban megy a többiek után és eltűnik a szemem elől. Helyben vagyunk, máris a végén vagyok...

Szép, nyugodt ívekben megyek a lefelé, jön egy Y elágazás, nem sokat gondolkozom, hogy merre, hiszen még látok egy rózsaszín rajtszámot valahol messze magam előtt. Feltűnik a fordítópont, Cinóval (Vörös László) és feltűnően üres. Hol vannak a többiek? Nem jött szemben eddig senki... Cinó nem tudja. Ezek szerint mi vezetjük a versenyt? kérdezem. "Úgy tűnik, igen" hangzik a válasz. Valószínűleg eltévedtek az elágazásnál - na, ez érdekes lesz...! Gyors fókázással elsőként fordulok, ám pár száz méter után utolér Szivák Andris, majd nemsokára Izrael Norbi is lehagy, de bírom velük a tempót, mögöttem Bagyal Csabi. Amikor visszaérünk a Sabathyhüttéhez, a rendezők arcán olvasható a döbbenet. Hol vannak a menők? Kunos Gábor atyaian figyelmeztet, hogy tartalékoljam az erőm (hízeleg a gondolat, hogy feltételezte, csak úgy lenyomtam a mezőnyt egy nagy sprinttel..).

Nyomjuk négyen fölfelé, a szállingózó hóesésben, az "üldöző boly" egyelőre sehol... Taktikám egyszerű: lefelé óvatosan, fölfelé komótosan, a laposon pedig nyomni, ami a csövön kifér! Vízszintesen menni ugyanis - hála a Bozsik-féle sífutó-okatásnak - elég jól birok és megfigyeltem, hogy mások itt ugyanúgy csoszognak, mint felfelé (tisztelet a kivételnek, persze). A taktika nagyjából be is jön, a kevésbé meredek szakaszokon rendre behozom a mászáskor beszerzett hátrányokat és viszonylag jó erőben, másodikként érem el a Winterleitensee környékét. Itt a vízszintesen aztán átveszem a vezetést Szivák Andristól és következő ca. 1-1,5 km-en legnagyobb megdöbbenésemre én vezetem a mezőnyt!!! Alapvetően tisztában vagyok vele, hogy ez abnormális, és minden bizonnyal hamarosan utolérnek a menők, de át-át fut a fejemen a gondolat: mi van ha nagyon eltévedtek...?. Végül is nyert már görög válogatott is Európa-bajnokságot...

Ám közben kezdődnek a bajok; először elkezd ragadni a hó a lécem talpára. Próbálom az útbaeső faágakon, köveken lesikálni - persze csak úgy menet közben - de hiába, egyre csak gyűlik a hó, a végén már legalább két-három kilót cipelek a léceimen és ez nem tesz túl jót a sebességemnek... Végül megállok, sarkára állítom a lécem és a bottal leverem. Ezután - valószínűleg mivel már feljebb jutottam és hidegebb lett - nem ragad többé. Az átnedvesedett fóka viszont simára fagy és döbbenten tapasztalom, hogy ott, ahol előző nap könnyedén felmentem, most egyszerűen visszacsúszok...! Egy darabig kínlódok, de gyorsan belátom, hogy ez így nem fog menni, megállok és kiszedem a hátizsákomból a firnvasakat. Még jó hogy vettem a verseny előtt... A firnvasat persze nem ilyen hóra találták ki, de azért segít, mert már nem csúszok vissza. Ennek viszont az az ára, hogy le kell mondjak a sarokemelőről, mert úgy nem fog a firnvas - elég fájdalmas áldozat.

Mindeközben feltűnik a Mécs Laci vezette üldöző csapat. Hatalmas léptekkel közelednek (Mécs, Lőrincz, Vizdák) és hamarosan csak a kondenzcsíkjaikat látom. Így múlnak el a szép remények... Aztán, amíg a fókával és a firnvasakkal piszmogok, jönnek sorban a többiek és mire feleszmélek, már csak a kilencedik vagyok. Itt aztán megáll a visszaesés és Paksi Bencét 10-20 méterrel követve érem el a Scharfes Eck-et. Itt piszok hideg szél fúj, én meg teljesen át vagyok izzadva; magamra rántom a símaszkot és rohanok tovább. A Zirbitzkogel-i fordítópontig a sorrend már nem változik, de eléggé a nyakamon vannak a többiek, főleg Néda Laci (ő be is ér a fordítópontnál), aki lefelé biztosan nagyon gyors lesz...

Lefelé nem számítottam ugyan szalonsízésre, de hogy ennyire küszködjek, azt nem gondoltam volna... Mivel egy-két kanyar után a combom elviselhetetlenül égni kezd a fáradtságtól, vagy megállok pihenni, vagy - ezt választottam - kinyújtom a lábam. Namármost, ez valami olyasmit eredményez, hogy fél-hóekében, majdnem-nyújtott térdekkel, kezemmel a térdemre támaszkodva, görnyedt háttal kanyargok lefelé. Életemben nem mentem ilyen pocsék stílusban... Néha visszanézek, de Laci még mindig sehol. Csak el ne essek... Utolérem viszont Zepkó Tamást, aki egy léccel, a másikat - kiszakadt kötéssel - a hátizsákjára erősítve hősies erőfeszítéssel küzd lefelé. Hát ez pech...

A meredeken túljutva jön az "erdei szlalom" szakasz, majd a végén a hosszú lapos. Kihosszabbítom a botom és lököm magam páros bottal, ahogy csak bírom, korcsolyalépésekre már nincs erőm. Lacit még mindíg nem látom... Egy örökkévalóság, míg kiérek a hütte feletti részre, itt összeszedem magam és megpróbálok néhány normálisabban kinéző kanyart produkálni és beesek a célba. Vége, végre, nyolcadik lettem....! Laci másfél perccel utánam ér be, boldogok vagyunk, Gábor szerint kategórigyőztes vagyok (a Nem-eltévedtek kategóriája). Ez is valami...

Tehát a végén a Baljós árnyak és a Szép remények szcenáriója is hamisnak bizonyultak... Ami maradt, egy tisztes eredmény, amit - amellett, hogy büszke vagyok rá - nyilván a helyén kell értékelnem. Mécs Laciék a kerülő dacára fél órát vertek rám... Ezenfelül Néda Laci biztosan és néhányan még nagy valószínűséggel lenyomtak volna, ha nincs ez a (ca. 20 perces) eltévedésük. Tehát reálisan úgy 10-14-ik hely körül értem volna be. Másfelől a lécre ragadt hó meg a befagyott fóka (legközelebb venni kell fókasprayt!) biztosan engem is visszavetett 5-10 percet. Hát ha még ezen felül tíz-húsz évvel fiatalabb is lennék...

* most vagány lenne azt mondani, hogy "én nem tévedtem volna el" de a fene tudja, főleg, ha mások előttem rossz felé mennek. Az ember ilyenkor olyan mint a birka, és úgy véli, a tömeg nem tévedhet, pedig....

Ezúton gratulálok még egyszer a győzteseknek és köszönet a szervezőknek, ezen belül külön Toldi Gyurinak és Kunos Gábornak a munkájukért!

Az eredménylista itt vagy itt látható.

Itt lehet megnézni a válogatásomat a fotókból (köszönöm Kunos Gábornak, Heim Zolinak, Toldi Gyurinak és Bagyal Csabának, hogy használhattam a képeiket) de aki mindet szeretné látni, az megteheti itt.

Adatlap:

Dátum: 2009. március 15.

Részvevők: nagyon sokan, lásd itt

Idő: 2:59:22 (na végre egyszer pontosan tudom!), ebből pihenő 0:00:00

Megtett út: ca. 16 km

Szintkülönbség: ca. 1100 m

Íme a térkép, jelöltem benne mindkét utat (a hivatalosat és a sztahanovisták által bejártat is):

Baljós árnyak (Síalpin Rally - 1)

2009-03-22T13:47:00.028+01:00

"Idén is Zirbitzkogelen mérték össze tudásukat az ország legkiválóbb túrasízői" jelenthetné a média, ha ugyan törődne ezzel egy fikarcnyit is. De hál'Istennek nem teszi, így a Síalpin Rally marad, ami mindíg is volt; a maroknyi hazai túrasíző laza baráti körének jó hangulatú bulija a Tengerszem szervezésében. A hagyományok szerint a Síalpin Rally első napja terepbejárás és fakultatív sítúra*. Tavaly számomra ez volt a főattrakció, de idén elhatároztam, hogy nem oldalvizezek; indulok a versenyen is.

Pénteken elég korán érkeztem meg a környékre, mert - ahogy az előző bejegyzésben is olvasható - Nassfeldben síztem & sítúráztam. Valamivel el kellett ütni a napot, így arra gondoltam, hogy, kiáztatom magamból a fáradtságot. Találtam is egy remek kis therme-t a környéken, ezúton ajánlom minden arra járó érdeklődő figyelmébe**. A Sabathyhüttébe hat óra körül érkeztem, az elsők között. Nyolc óra után szállingóztak a többiek, és a buli éjfél felé érte el a csúcspontját; klasszikus batyusbuli, mindenki azzal büntetett, amit hozott.

Szombat reggel ennek következtében elég lassan szedelődzködtünk, végül is Katona Feri unta meg a tötyörészést és elindult, mi pedig utána. A tavalyi pálya mentén mentünk, és mivel az idő gyönyörű volt, végre láthattam, merre is jártunk tavaly. Igyekeztem tanulni a pályát, hol lehet gyorsan menni, hol érdemes piszmogni majd a sarokemelővel, meg ilyenek. Az biztos, hogy a Winterleitensee előtti kuloárnál figyelni kell; amikor a meredek lejtőn oldalsiklásban mentünk, megcsúsztam és rendesen lebukfenceztem. Szerencse, hogy ez fás-bokros terep volt; anélkül veszélyes is lehetett volna.

Néda Laci barátom láthatóan kirobbanó erőben van, hol van az már, amikor nem bírta a tempómat a Chopokon... A Scharfes Eckhez felérve megálltunk, és fagyoskodtunk egy kicsit, hogy bevárjuk a lányokat - jó sokat kellett várni, kiderült u.i., hogy megálltak napozni... A Zirbitzkogel Haus szerencsére nyitva volt és nagy élet volt odabenn. Nehéz definiálni, mi is annyira jó egy ilyen hegyi kocsmában: zsúfolt, kissé büdös és nem is túl olcsó - de mégis nagyon jó! Elidőztünk itt egy csöppet, megérkeztek közben Kunos Gáborék is - akik a direkt úton jöttek fel, és közben kitűzték a pályát - és kellemes buli kerekedett ott fenn 2300 méteren.

Lefelé remek volt a pálya, de néhány kanyar után a combom elviselhetetlenül égni kezdett a fáradtságtől és időről-időre meg kellett állnom pihenni. Mi lesz itt holnap? Lejjebb, a fenyőfák között kanyarogva szegény Harcos Misi egy hatalmasat esett: egy patak átkelésnél úgy gondolta, hogy fel tud siklani a túloldalra, ehelyett a léce befúródott a hóba, ő meg ráesett a botjára. Itt sem árt majd vigyázni.... Három óra körül értünk le a Sabathyhüttéhez, dögfáradtan. Nem biztos, hogy bölcs dolog volt ekkorát menni a verseny előtt, de reméltem, hogy amennyit fáradtam, annyit azért okosodtam is.

Lent a házban a buli ott folytatódott, ahol fenn abbahagytuk, megvacsiztunk (jó sok zsiros Käsespetzl, hogy legyen másnapra energia) volt még egy kis sör, Zirbenschnaps*** és más efféle sportszerű tevékenység. Toldi Gyuri tartott egy ad-hoc eligazítást, amiből kiderült, hogy másnap lesz egy hosszú- és egy rövidtáv és választhatunk. A rövidtáv - mondhatni sprintszám - ugyanaz lesz mint a mai pálya, míg a hosszútávosoknak előbb le kell sízni a lift aljába, majd visszamászni és utána ráadásként lefuthatják még a rövidtávot - ez még úgy jó 2X2 km extra távolságban és majdnem 200 m szintkülönbségben, valahogy így:

Gyuri szavaiból kisejlett, hogy fiúknak rövid távon nem illik indulni (hacsak nem akarja valaki, hogy megkérdőjelezzék a nemi identitását...). Az üzenet átment, az összes fiú a hosszú távon indult, az egyetlen lány pedig a röviden. Közben szemrevételeztem a mezőnyt: döntő többségben vállas huszonévesek vagy viharedzett harmincasok. Mit keresek én köztük? A mai tempónál jobbat a versenyen sem nagyon fogok tudni produkálni. Akiről ránézésre el tudtam képzelni, hogy talán megverem, arról rendszerint kiderült, hogy nem indul. Biztos, hogy annyira jó ötlet ez az versenyzés...? Jó az nekem, hogy utolsó leszek...? Efféle baljós árnyak kószáltak a fejemben elalvás előtt.

(folytatás itt)

* bár tavaly kivételesen a túra verseny után volt
** szuper szauna, kiváló uszoda, de sajnos - mint minden osztrák fürdőben - itt sincs igazi forró víz, csak olyan 32-34 fokos langyos
*** ez egy helyi pálinka, ami úgy készül, hogy a cirbolyafenyő tobozát áztatják be jó minőségű házi pálinkába. Még többet itt lehet olvasni róla (németül...)

Adatlap:

Dátum: 2009. március 14.

Részvevők (legalábbis akikkel ezt nagyrészt végigmásztam): Katona Feri, Bagyal Csaba, Harcos Misi, Néda Laci + Réka, Nagy Edit (Ada), Kovács Bence

Idő: ca. 5 óra, ebből ca. 2 pihenő

Megtett út: ca. 14 km

Szintkülönbség: 900 m

A képekért köszönet Kunos Gábornak, Bagyal Csabának és Heim Zolinak!

Az útvonal ugyanaz volt, mint tavaly:

Sítúra szemmértékre (Nassfeld, 2009)

2009-03-19T12:14:00.018+01:00

Már többször észrevettem, hogy a sítúrázásban az egyik legnehezebb dolog a megfelelő és főleg: megbízható információ beszerzése. Merre lehet túrázni? Mennyi ideig tart és milyen nehézségű a túra? Mire kell figyelni, hogy ne tévedjünk el? Mennyire kemény a lemenetel? Milyenek a hó- és lavinaviszonyok? Egy rakat kérdés, és ha valamelyikre nem – vagy ami még rosszabb: tévesen – tudjuk a választ, bizony, van meglepi…

A múlt héten Nassfeldben síztünk Andrásékkal, és – ahogy ezt már előre eldöntöttük – az egyik nap elmentünk sítúrázni. Igen ám, de a sítúra-könyvemben ezen a vidéken (Karnische Alpen) nincs semmiféle ajánlott túra, és újat azért nem akartam venni. Az általam ismert osztrák sítúrázós weboldalak erről a részről nem adnak infót. Akkor hát meg kell kérdezni a helyieket… A helyi síoktató-központban (NTC) nem voltak túl segítőkészek, szerintem azért, mert alapvetően ellenérdekeltek voltak; azt szerették volna, ha velük megyünk sítúrázni*, és láthatólag nem támogatták, hogy mi csak úgy magunkban elmenjünk mászkálni. Mit lehet hát tenni? Végül is a legkézenfekvőbb információ-beszerzési módhoz folyamodtunk: síelés közben kinéztünk egy hegyet, olyan „rendes, inkább kicsiféle” hegyet, úgy hívták, hogy Krone** (1832 m) és ezt Jutka is engedélyezte, mert olyan kis szolid formája volt.

Későn indultunk, különféle bonyodalmak (elsősorban Áginak, András feleségének előző napi szárkapocscsont-törése) miatt. Amikor felértünk a hegyre néző nyeregbe***, pillanatra kacérkodtunk a Gartenkofellel (2195 m) is, de késő volt és délnyugati oldal, ahol a nyomok mentek föl, kicsit lavina-gyanúsnak tűnt, ezért inkább maradtunk az eredeti tervnél, sicher was sicher. Délben indultunk a Garnitzen Alm-tól, fókával. Átvágtunk a sípályán és a völgyben találtunk egy snowboard nyomot, abban mentünk felfelé; így kevésbé kellett törni a havat. Gyönyörű idő volt és rengeteg hó (azt mondják, legutóbb 1982-ben volt ennyi).

A békésnek kinéző kis hegy helyenként egész meredeknek bizonyult és többször is cikk-cakkban kellett menni. András iszonyú jól nyomta, lenyűgöző, ahogy felsportolta magát tavaly óta. Szép nagy S betűket rajzolva lopakodtunk fel a hegyre, meg-megállva fotózni és a tájban gyönyörködni. Volt miben… Újfent megállapítottuk, mennyire jó dolog is ez: alig pár percet kell csak elmenni a sípályától és máris egy másik, csendesebb és sokkal gyönyörűbb világban vagyunk…!

A hegy teteje ellaposodott, és szebbnél-szebb alakzatokat fújt ki a szél a hóból. Úgy kanyarogtak a puha vonalak a havon, mintha körzővel rajzolták meg őket. Addig élvezkedtünk a hegytetőn, míg egyszer csak feltámadt a szél és hirtelen nagyon hideg lett. Magunkra vettük, amit csak tudtunk és nekikészülődtünk a lemenetelnek. Szerencsére épp, amikor lefókáztunk, kicsit lecsendesedett (utálatos dolog szélben levenni a fókát, mert össze-vissza ragad mindenhová).

Lefelé a mély hóban egész jól mentem, élveztem is, de hát ezen azért van még mit dolgozni… (a síoktatónk, Balázs szerint túl hátul van a súlypontom, ennyire azért még mély hóban sem kellene). Megtaláltuk azt a nyomot is, amit tegnap kinéztük messziről, és raktunk mellé még kettőt… A fenyőerdőben jobbnak láttuk követni a nyomot; „hátha tud valamit” gondoltuk. Kezdetben békésen kanyargott a fenyőfák között, de a végére eléggé bevadult. Már lehetett látni a fák között a sípályát, amikor utolsó akadályként egy nagy szikla alatt kellett lemászni egy meglehetős keskeny hópárkányra és azon tovább rézsútsiklásban be az erdőbe. Levettük a lécet és egyesével másztunk le a párkányra és reméltük, hogy nem szakad le…. Nagy bajunk ugyan nem lehetett volna, mert nem volt hová csúsznia a hónak (erdő volt alattunk) de azért nem lett volna kellemes azon a pár méteren sem leszakadni. Szerencsére gond nélkül átjutottunk és kicsúsztunk a pályára. Felmentünk a lifttel és lesíztünk a kiindulási pontra, a Garnitzen Alm-ra, hogy elfogyasszuk a jól megérdemelt sörünket.

Összességében klassz kis kompakt túra volt; András szavaival élve megettük a hegyet, és mindent időre teljesítettünk (még a fejlámpára sem volt szükség, pedig – okulva a legutóbbi sítúrák tapasztalatából – András ezt is magával hozta). Úgy tűnik tehát, ilyen nagyságrendben működik a szemrevételezéses információszerzés is…

*fél napra két személyre fejenként 105 €-ért. Hát kösz, de nem.

**Ahogy ezt utólag kiderítettem a térképről

***Az 1-es és a 6-os lift találkozásánál

Adatlap:
Dátum: 2008. március 12.
Résztvevők: Szigeti András és Kovács Bence
Idő: ca. 2.5 óra
Megtett út: ca. 3,5 km
Szintkülönbség: ca. 200 m

A térkép és további képek nagyobb méretben itt láthatóak (a képeket Andrással felváltva csináltuk, igy a copyrightok kibogozhatatlanul összegubancolódtak, de a szebbeket természetesen én csináltam...).

Az útvonal térképen:

és fényképen:

Epikureus vulgár-buddhizmus (Zirbitzkogel, 2008)

2009-03-02T23:53:00.040+01:00

A tavalyi Síalpin Rally második versenyére már jobban rákészültünk és szabaddá tettük az egész hétvégét. Jutka is velem jött, valamint András és Néda Laci is, Rékával. A Sabathyhütte-ben (1620 m) volt a szállás, lehetett volna szobát is bérelni, de mi inkább a "Matratzenlager"-ében aludtunk, "ócsóér" A Matratzenlager tulajdonképpen a turistaház tetőtére, ahol egy nagy közös térben matracok (de voltaképpen ágyak) vannak lerakva, egymástól tisztes távolságban. Teljesen korrekt hely, egy minden igényt kielégítő reggelivel együtt 27€-ért.

Mi nem versenyeztünk, hanem pályabejáróknak jelentkeztünk. 8-körül indultunk, 5 cm friss hóban és szállingózó hóesésben. Toldi Gyuri, hátán zászlós botokkal (kicsit úgy nézett ki mint egy szamuráj egy Kurosawa-filmből) és Harcos Misi (akit akkor még nem ismertem) előrerohantak a ködben, mi meg szép lassan poroszkáltunk utánuk. Először átkeltünk a Winterleitenhütte (1782 m) felé vezető hegyháton, itt nagy nyüzsgés volt, mert éppen egy mentőkutya-verseny zajlott, ennek kapcsán láttunk rengeteg - önnön fontossága teljes tudatában levő - labradort és farkaskutyát hószánokon furikázni, embert kiásni hó alól meg effélék.

Itt aztán el is tévedtünk egy kicsit, de Lacival lebonyolított telefonozás után viszonylag kis kerülővel sikerült visszakeveredni a pályára. Ezután a Winterleitensee mellett egy darabig lankás volt a terep, a köd is felszállt egy kissé, lehetett látni, hogy milyen szép völgyben (Ochsenboden) vagyunk, de csakhamar megkezdődött a hosszú-hosszú emelkedő ami egészen a Scharfes Eck-ig (2376 m) vitt fel. Az idő téliesre fordult, köd, hódara, szél, csak néha bukkantak ki a hegyek egy röpke pillanatra.

Lassan haladtunk, és meg-meg álltunk, mert Jutka lábfeltörésre, András pedig szívinfarktusra hivatkozva gyakran megállt. Amikor elértük a gerincet a Scharfes Eck előtt, megtízóraiztunk, innen már nem kellett sokat mászni. Az idő is újra kitisztult egy kissé, a gerincen szép út vezetett a Zirbitzkogelhüttéhez (2376 m). Nem sokkal az első versenyző előtt értünk a csúcsra, a versenybírók már itt fagyoskodtak egy ideje. Nemsokára jött az éllovas versenyző, Mécs Laci, öles léptekkel, jóval a párja* előtt. "Legalább udvariasságból liheghetne" gondoltam, de Mécs Laci nem lihegett (biztosan úgy vélte; ráér lihegni majd a Himaláján...). Sarkára állította a lécét, egy mozdulattal letépte a fókát, és már indult is lefelé. Hát igen.

Darabig még ácsorogtunk, sorban jött a többi versenyző, én még a rend kedvéért felmentem a kereszthez (nem mintha bármit is lehetett volna látni) aztán nekiindultunk mi is. Lejjebb kicsit tisztább lett az idő, nem lett belőle ugyan nagy sízés (egy nagy zanya azért igen), de jó kis csúszás volt. Fél három felé értünk le, nagyjából az utolsó versenyzőkkel egy időben. A házban már nagy élet volt ekkor; sör, snapsz, kártya no meg persze meleg zuhany, rogyásig. Volt persze eredményhirdetés (a bajnokok névsorát itt láthatod), este pedig ABS bemutató; megnézhettük hogyan alakul át Kunos Gábor (akit nyugodtan lehet nevezni a marcona sítúrázó archetipusának) egy gombnyomása némi hangeffektus kiséretében rózsaszín angyalkává. Kúúl..! Jó dolog ez az ABS, de a 7-800 €, amibe kerül, kicsit lendületes...

Nyilván nem ez a túra volt, ami miatt annyira szeretünk sítúrázni, de egyrészt ilyen is van, másrészt pedig... a jóég tudja, de valahol én még ezt is szeretem. És nem csak azért, mert "voltak szép pillanatai is" (egyébként voltak). De alapvetően hideg volt, fújt a szél, nem sokat lehetett látni, a szakállamra ráfagyott a hó, a lábam megdermedt a bakancsban, felfelé lihegtem, mint egy fújtató, lefelé meg átfagytam. És mégis... Benne van ez a 7 súlyos érvben egyáltalán? Vagy ez valami más, a nyolcadik? Az egyszerűbb magyarázat az, hogy csak akkor lehet igazán értékelni a kényelmet, ha időnként megtapasztaljuk, hogy milyen a hiánya. A szakirodalomban ezt hívják "macskafarka effektus"-nak**; vagyis a hütte melegében élvetegen megbeszélni, hogy mennyire rossz is volt nekünk még nemrég. Tkp. az egész nem más, mint egyfajta epikureusság, melyben a cél a hütte melegének (átvitt és valós értelmében való) teljesebb élvezete.

A bonyolultabb okfejtés valahogy úgy szól, hogy meg kell tapasztalni a természet nyers erejét ahhoz, hogy ráébredjünk, mi is része vagyunk, sőt, egyek vagyunk ezzel és hogy a küzdelem során minden másnál közvetlenebb élményekre tehetünk szert a világról és önmagunkról. És, hogy ez JÓ DOLOG. Ily módon a hóban-fagyban menetelés már nem csupán letudandó, kínos feladat a hütte melegének értékeléséhez, hanem önmagában is céllá válik. Nyilván lehet ezt fokozni, és pl. saját erőből átkelni az Északi-Sarkon, télen, sötétben; ezzel a logikával az még jobb. De én lehet, hogy megállok félúton.... A teljesség kedvéért persze említsük meg, hogy van egy teljesen más iskola is, miszerint az is hülye aki, magát szívatja. Lehet. De szerintem meg nem.

Mielőtt valaki azt hinné, hogy én direkte keresném az ilyet, hadd valljam be töredelmesen, hogy ezt a fejlettségi fokot még nem értem el; ha tudom, hogy rossz idő vár rám, nem rohanok ki ész nélkül, csak, hogy szétfagyás útján magasabb megismerési szintre jussak. De ha már ott vagyunk, lenyomjuk a távot, jót emelkedünk lélekben, majd pedig a hüttében sörözve megbeszéljük mekkorát szívtunk. Tehát valamiféle epikureus beütésű vulgár-buddhizmusról van itt szó, azt hiszem... Egyébként (a feltört lábak és aritmikus szívverés ellenére) Jutka és András sem panaszkodott, bár nem vagyok biztos benne, hogy előfizetnének a fenti okfejtésre.

Másnap a társaság nagy része hazarohant szociálisnépszavazni, mi Lacival és Rékával inkább újra megmásztuk a Zirbitzkogelt napsütésben, szélcsendben (Judit és András különféle egészségügyi okok miatt inkább lenn maradtak). A direkt úton mentünk és ugyanarra is jöttünk le. A csúcson ezúttal nyitva volt a ház, és be volt kapcsolva a körpanoráma is + még sört is tudtunk inni. Azért napsütésben sem olyan rossz csúszni-mászni...

Hamarosan idén is lesz Sialpin Rally, a Zirbitzkogelen!

* a versenyzők tavaly még párokban indultak, a második befutó idejét mérik
** vagyis: (PC/off) hogyan lehet a macskának örömet szerezni? forgasd meg a farkánál fogva és annyira örül amikor elengeded... (PC/on)

Adatlap:
Dátum: 2008. március 9-10.
Résztvevők: Várhelyi Judit, Szigeti András, Néda Laci & Réka, Kovács Bence + még nagyon sokan mások
Idő: 6 óra - ca. másfél óra pihenővel (első nap) 3 óra - ca. fél óra pihenővel (második nap)
Megtett út: ca. 15 km (első nap) ca. 12 km (második nap)
Szintkülönbség: 8-900 m (első nap) 700 m (második nap)

Még több kép itt található. Íme a térkép (nagyobb méretben itt láthatod). A pöttyös vonal ezúttal azt szemlélteti, hogy ott (másnap) le- és fel is mentünk.