Hová az a nagy rohanás? - Shibutsu-san

A Mount Everesten, 8000 méter felett, a Halálzónában haladhatnak így a hegymászók: tíz csigalassúságú lépés, majd rövid pihenés. Aztán újra. És újra. Öt ciklus után egy ötperces pihenő, majd fél óra elteltével le is ülünk egy kevéskét. Csak éppen mi 1800 méter magasságában vagyunk és a lejtő meredeksége is közelebb esik a Rózsadombhoz, mint a Himalájához...

Az ozei túrát tulajdonképpen már tavaly meg akartuk csinálni, csak egy betegség miatt nem jött össze. Ryú-san szerint nem vesztettünk vele sokat, mert vacak idő volt és semmit sem lehetett látni. Idén sem voltak valami jók az előjelek, szombaton még óriási eső és szél volt, ám vasárnap kora reggel már gyönyörű kék ég fogad Minakamiban, végre egyszer szerencsénk van...! hatkor indulunk, mert innen még jó másfél órát kell autózni. Sokan lesznek jósolja Ryú-san, ezért parkolóig már nem is próbálunk felmenni, az utolsó pár kilométert a helyi, jó drága, busszal akarjuk megtenni, ám egyszer csak megáll a busz és bemondják, hogy innen pedig most már gyalog kell mennünk, mert elakadtak az autók. Mindez azért, mert néhány okosember úgy gondolta, hogy áprilisban minek má' az a téli gumi, pedig az út rendesen le van fagyva.

Oze tulajdonképpen egy felföldi mocsár, ami májusban tele van hihetetlenül szép virágokkal, ilyenkor fél Tokyó ott tapossa egymás sarkát, és ezt most tessék szó szerint érteni. Mi az Oze feletti Shibutsu-san (japánosan: 至仏山) nevű hegyet (2228 m) vettük célba, ez csak három hétig mászható; április közepéig nincs nyitva az út, május akárhanyadikától pedig már nem szabad belépni. Ennek megfelelően, ahogy ezt Ryú-san precizen megjósolta, itt sincsenek kevesen. Legtöbben boarddal, de voltak túraléccel és gyalog, hágóvassal-jégcsákánnyal is. Na nem mintha ez utóbbira bárhol is szükség lenne, de kétségtelenül nagyon vagányul néz ki egy hatvan feletti néni jégcsákánnyal; több évet fiatalít.

A társaság másik fele már az elején gyanúsan nézett ki, túlsúlyos, túlkoros, túlöltözött boardosok, akik már az indulásig elszívtak fejenként fél doboz cigit. Még szerencse, hogy csak ötszáz méter szintkülönbséget kell megmászni, gondolom magamban, és hogy időben indulunk. Tévedtem. Az időben indulást már az elején legyaluljuk a szokásos japános bénázással, egymásra várás, cigi, pisi-kaki, megint várás, szerelés, szertartásos bemutatkozás, fényképezés, kis rágcsi, na még egy cigi, na még egy pisi. Közben a tömeg nagyobbik része már elindul, de nem maradunk egyedül, mert ideérnek azok, akik eddig a dugóban ültek. Mély levegő, élvezzük inkább a tájat...

Ami egyébként tényleg gyönyörű, és ráadásul az előző esti ónos eső gyönyörű jégcseppeket varázsolt a fákra, minden csillog-villog. Elindulunk, és az első pár méter, retrospektíve eszeveszettnek nevezhető, rohanása után csakhamar felvesszük a bevezetőben már megénekelt utazósebességet. Ryú-san is kissé ideges, sűrűn bocsánatot kér tőlünk, de megnyugtatom, hogy mára nincs más programom. Minazonáltal, csakhamar már két boardot is cipel, de ez sem segít sokat a tempón. Rengeteg fotót csinálok a zúzmarás fákról, napozunk és apránként megeszegetjük az elemózsiát.

Délfelé, amikor még csak félúton járunk, Ryú-san megpendíti, hogy lehet, hogy így azért kicsit lassú lesz. Nem veszik a célzást, csoszogunk tovább. Közben ritkul körülöttünk a tömeg, mivelhogy mindenki lehagy bennünket, ez akár pozitívumnak is mondható, viszont egyre melegebb van. A ki-tudja-hányadik pihenőnél eltávozunk egy időre és mire visszaérünk, Ryú-san eladott bennünket Judittal egy keménykötésű rendőrnek. Na nem szexrabszolgának, hanem csak mert ismeri Minakamiból, és a rendőr bácsi egy nagyobb és főleg sportosabb! boardos csoportot visz a csúcsra, Ryú-san pedig időközben meggyőzte a többieket, hogy ha nem akarnak a zseblámpafénynél lebotorkálni, akkor talán jó lenne elindulni lefelé. Hálásak vagyunk neki, végül is ez a legjobb megoldás.

Az új csoportom hál'Istennek nem vacakol, nyomják felfelé, ahogy kell, most már lassan sítúrának is nevezhető a dolog. Kellemes, egyenletes emelkedő, gyönyörű kilátással a mocsár felé, bal kéz felől pedig lassan kibontakozik a Tanigawa-dake vonulata. Aztán egyszer csak, ahogy az lenni szokott, felérünk a csúcsra, fotózkodunk, barátkozunk, láthatólag megkönnyebbüléssel fogadják, hogy értünk japánul és nem kellett ránk várni. Késöbb beborul, és elindulnuk lefelé. Óriási, széles, egyenletes lejtő, remek freeride pálya...! a hó a felső szakaszon ugyan nem ideális, már kezd

lefagyni, nem csoda, hiszen fél három felé jár és délkeleti lejtő, de kevéssel lejjebb már kellemes tavaszi firn fogad, kicsit lassú ugyan, de annyi baj legyen, meredekebb ívben kell menni. Jó kis sízés, megcsinálhattuk volna akár kétszer is... Lejjebb sikeresen eltévedünk a fenyvesben, és a lejtő alján nicsak! a boardosainkba botlunk, amint épp Ryú-san felügyeletében kimerülten pihegnek. Kiderült, hogy azért még felküzdötték magukat a pálya aljára, és onnan csúsztak le. Lehet, hogy bánják, mert innen még kell egy embereset mászni a busz végállomásáig. Itt már nem vagyunk túl szolidárisak, megyünk előre, leszerelünk és a napon ücsörögve, a mostoha-csoportunkkal traccsolva várjuk be a boardos kontingenst.

Ryú-san nagyon szégyelli magát, pedig nem neki kellene, és végül is jól sült el a dolog, hiszen a rendőr felvitt minket a csúcsra. ...hogy magunkban is fel tudtunk volna menni? hát persze, de végül is Japánban vagyunk, Ordnung muß sein.

Még több képet akarok! (akkor klikkelj!)