Fel, vagy inkább le? - Tanigawadake

Miről is szól hát a túrasízés? a felmászásról, vagy a lesiklásról? Ez örök dilemma, és bár a kettő elválaszthatatlan, mégsem lehet a kérdést csak úgy egyszerűen a hát mindakettőről! válasszal elkenni, mert valahol, a lelkünk mélyén tudjuk, hogy miért vagyunk ott. Én például a mászásért, pedig a múltam - a sízők oldaláról érkeztem a sítúrázás világába - a másikra predesztinálna. De miért a mászás? mazohista hajlamok törtek volna ki rajtam negyven felett? Talán, mert relative ez megy jobban, talán, mert egy kicsit rákattantam arra a mászással együtt járó, többé-kevésbé meditatív állapotra, amikor csak a levegővétel az egyetlen, az igazi valóság, de leginkább, mert nem bírok betelni azzal, ahogy az először elérhetetlen messzeségben levő csúcs lassan, észrevétlen közeledik és egyszer csak fent vagyok, fenn, a legtetején, mindennél magasabban, a csúcson.

De vannak túrák, amikor elbizonytalanodom az identitásomban, a hétvégi is ilyen volt...

Ez most már ekusupáto (expert) túra volt, hárman voltunk, társaim egyenesen a saitamai rendőrkapitányság képviseletében jöttek* + két vezető, Ryú-san és Yokoyama-san. A liftjegy azért itt is befigyelt, hiába célozgattam, hogy innen (1319 m) már akár fel is mászhatnánk, megvártuk, amíg beindult a felső lift is és csontig (1502 m-ig) kihasználtuk a technikai lehetőségeket, majd lecsúsztunk a gerincre és felfókáztunk. Az út eleje rövid, meredek mászásokból és kurta lecsúszásokból állt; el kellett jutni a Tanigawadake főgerincéig. Az éjszaka esett 20 cm friss hó, és gyönyörű nap volt, még a Fuji-san is látszott egy darabig a távolban. Innen láttuk a lavinát is, elég hátborzongató volt. Aztán megérkeztünk a hegy voltaképpeni lábához és megkezdődött a mászás.

Nem volt könnyű a hó, a szél által kijegesített felületen vissza-vissza csúszkáltunk. Firnvas kellett volna, de az valamiért itt nem divat, pedig hasznos jószág. Igy helyette cikk-cakkban mentünk, sűrű átlépéses fordulatokkal, az egyre erősödő szélben. Sokan mentek fel hótalppal, snowboardosok, de még sízők is, akik az alpesi lécüket a hátukon vitték, mint például Yokoyama-san. Azért ez már jobb tempó volt, mint a múlt héten, hiába, ekszpört túra, gondoltam, bár azért ez még messze nem a valfurvai tüdőkiköpős.

A csúcs alatti kunyhó előtt megebédeltünk és a csúcsra már gyalog, léccel a hátunkon lépdeltünk fel. Ha magam vagyok, biztosan léccel megyek fel, de Ryú-sanék talán az erős szél miatt dönthettek így. Vagy a fene tudja miért, Japánban nem szokás megkérdőjelezni a túravezető, a parancsnok döntését. A Tanigawadakének tulajdonképpen két csúcsa van, mi csak a kisebbikre (1963 m) mentünk fel, de a kilátás így is csodálatos volt. Hóból, mint ezen a hegyen rendesen, most is bőven volt, és gyönyörűszép, de baljóslatú hópárkányokat lehett látni. Aztán elindultunk lefelé.

Az első pár száz méter nem volt nagy élmény, de utána megérkeztünk egy széles, nem túl meredek horpadás tetejére, ami tele volt mély, összefújt hóval! Yokoyama-san előrement, visszarádiózott, hogy milyen a helyzet, jó, de a végén jeges, vigyázzunk, és egyesével nekiindultunk. Hát bevallom, még nem vagyok gyakorlott szűzhavazó, és a combom is belefáradt félúton, de fantasztikus volt! lényeg a lécek egyenletes terhelése; ha kicsit is túlzottan ránehezkedtem a völgylábra, máris ott vigyorgott egy méretes zanya. De mély hóban még esni is más; puha, lassú, kellemes süppedés. Talpra állni viszont nem könnyű; marasztal.

A mélyhómámort egy kijózanító jeges evickélés követte, végig a szélfújt gerincen. Utána megszavaztunk egy kitérőt, és lementünk ca. 100 métert az ellenkező irányba, mert annyira ellenálhatatlanul szép volt a szűz lejtő. Fóka fel, vissza nagyjából oda, ahol először elkezdtünk mászni. Innen indult a Nagy Lecsúszás: egy nem túl meredek kuloár, totál érintetlen hóval, mennyei! Itt már egyre jobban ráéreztem, csak a combom nem bírta a gyűrődést. Az ember azt hinné, ha felfelé jól birom, akkor lefelé is, de nem, itt én voltam az, aki folyamatosan hátramaradozott.

Csak mentünk, csúsztunk hosszan a gyönyörűszép völgyben, mögöttünk a Tanigawadake kettős csúca, de minden jó véget ér egyszer, leértünk a völgybe, a liftházhoz, ledobtuk a cuccost és az automatából vett zöld teát kortyolgatva hosszasan köszöngettük a vezetőknek és egymásnak a mai túrát, fogadkoztunk, hogy legközelebb is majd, együtt, ide meg oda, és egyéb más, hasonlóan japános dolgokat művelve elbúcsúztunk a rendőr bajtársaktól. Yokoyama-san engem még levitt egy helyi onsenbe csobbanni egyet, mert ha már sekkaku ni akkor ne hagyjam ez se ki. Igaza volt...

Hát akkor most melyik? a Csúszás vagy Mászás? a csúcsélményt nem lenne fair a lesikláshoz sorolni, és így azért már billeg a dolog, de fogalmazzunk inkább úgy: ennél jobbat sítúrán még nemigen csúsztam!

Adatlap:
Dátum: 2010. február 21.
Résztvevők: Ryú, Yokoyama, Miyuki, Nagumo, Kovács Bence
Idő: 6 óra - összesen ca. két óra pihenővel
Megtett út: ca. 3 km fel és 6 km le
Szintkülönbség: 600 m (a szél és a hóviszonyok miatt azért ennél többnek tűnt)

Az összes képet itt nézhetitek meg, az útvonal pedig az alábbi volt.

--------------------------------------

* nem vicc, bár az csak utólag derül ki (nem voltak egyenruhában...)