Silver Power - Norikuradake

(Ez még egy tavaly májusi túra, az utolsó az idényben, valahogy elmaradt a dokumentálása)

-----------------------------------

Takada-san 66 éves és éppen pályát választ. Ez az utolsó éve az egyetemen, nemzetközi gazdaságot tanít a Chúón, jövő januárban hirtelen rászakad a nagy szabadság és ő tudja, hogy ideje valami hobbi után nézni, amivel elütheti a rászakadó tengernyi időt. Elkezdett már fazekaskodni, de akart valami aktívabbat is emellé, valamit, amivel a hegyekbe is mehet, mert azt nagyon szereti, így döntött végül a síalpinizmus mellett. Sízni ugyan még nem nagyon tud, de majd belejön, biztatta Takahashi-san, nem olyan nagy dolog az. Takahashi-sannak tényleg nem az, csinálja már vagy hatvanöt éve, bár most hetvenkettő felett panaszkodik, hogy fáradékonyabb. Takahashi-sannal még a Kirigamine-túrán találkoztam, ő a Javelle Hütte tulaja, akkor egyeztünk meg, hogy májusban megyünk a Chókai-san-ra, Tóhokuba. Ebből végül, részben Takada-sanra való tekintettel, a Norikuradake 乗鞍岳  lett, az Északi-Alpokban, Japánban a hegységek nevét kicsit fantáziátlanul koppintották, 

A Norikuradake csúcsa, az egyik alcsúcsról nézve

Takahashi-san a Suwa tó mellett várt öreg Saabjával, innen mentünk együtt a hegy aljáig, ahol Takada-sannal találkoztunk és leraktuk az autót – innen már csak busszal lehetett tovább menni. A szállás 2350 méteren volt, Kurigahara yamasó 位ヶ原山荘 egy szokásos kis szutykos japán hegyi turistaház*, a mosdóban konkrétan penetráns húgyszag volt, lenne mit tanulni az igazi Alpokból, de a kaja legalább jó volt, már persze annak, aki szereti a japán cuccukat. Befészkeltük magunkat a kis tatamis szobába és éppen csak megbontjuk a sakét, amit Takahashi-san hozott, mikor is Takada-san, aki láthatóan nem fért a bőrébe, talán mert nem iszik alkoholt? kijelenti, hogy ő most akkor kimegy mászni egyet. A gondolat, hogy a finoman szólva is kevéssé rutinos társunk délután négykor, gyülekező viharfellegek közepette egyedül kimegy bóklászni a hegyre, nem töltött el minket túl nagy nyugalommal és kénytelen-kelletlen bedugaszoltuk a sakét és felszerelkeztünk mi is Takahashi-sannal. Másztunk egy jó 200 méternyit felfelé, és megnyugodva láttam, hogy jól mozognak az öregek, Takahashi-san főleg. Na ennyi elég is volt mára, mentünk vacsizni, és persze sakézni. Közben kifaggatnak az európai túratapasztalataimról és nagyon fogadkoznak, hogy jövőre elmennek, ha nem is Valfurvába, de a Grossvenedigerre. Hát jó...

A délutáni próbamászás

Reggel remek napra ébredtünk, kék ég, szikrázó napsütés. Én, mint a csapat benjáminja, ilyen is régen volt már, térülök-fordulok, segítek Takada-sannak összeállítani a szerelést, tanácsokat adok az öltözködést illetően, amit persze nem fogad meg. Az olvadozó firnben kényelmesen mászunk felfelé, Takada-san kicsit azért küzd a technikával és a rengeteg ruhával amit magával hozott. Hiába, a túlöltözködés a kezdő sítúrázók típushibája, ezen mindenkinek túl kell esnie. Egy idő után persze erre maga is rájön, de akkor meg a hátizsákja lesz tele. Na de nem baj, nem akarunk rekordot dönteni, a tempó a legutóbbi túrához képest még így is szinte őrületes,  és a panoráma lépésről-lépésre szebb lesz. Nem vagyunk egyedül, a késő-májusi időpont dacára, vagy épp azért? sokan mások is másznak, ki sível ki pedig anélkül, bakancsban-hágóvasban. A nyeregbe (2770 m) felérve megpihenünk, de itt társaim úgy döntenek, hogy nem kellene tovább erőltetniük a dolgot, inkább megvárnak itt engem.

Takahashi-san az élen

Én továbbindulok, innen már azért jóval meredekebb a hegy, harántolva kell menni, de szerencsére jó a hó, nincs kicsúszásveszély, és a gyönyörű idő és a sok hegymászó miatt lehetetlenség eltévedni. A csúcs előtt 20-30 méterrel van egy kis nyereg, utána viszont eléggé meredeknek tűnik, hohó, itt az alkalom hogy kipróbáljam a vadiúj hágóvasamat és jégcsákányomat!** Túlbuzgóságnak bizonyult, simán fel lehetett volna menni a sível is. A próba ugyan sikeres volt, de amikor a sziklákon ügyetlenkedtem, sikerült a borotvaéles hágóvassal ügyesen kiszakítani az esőnadrágomat. De mindez nem fontos, fenn vagyok a csúcson, a kilátás mesés! Mint annyi más hegy Japánban, ez is egy vulkán, maga a csúcs tulajdonképpen a kráter peremének a legmagasabb pontja, a hegy tetején, ahogy az dukál, egy shintó szentély, és közvetlen a csúcs alatt csinos kis kaldera, benne egy tóval, a víz persze most be van fagyva.

A torii a csúcson

Kicsit még traccsoltam a mászótársakkal, fotó, egy korty csúcspálinka, még a hazaiból, majd elindultam lefelé. A nyeregnél felcsatoltam és kellemes, firnes csúszással lesíztem a nyeregben levő házig, bár az útvonalat kissé elbénáztam és így az utolsó 50 métert a lécekkel a kezemben, borókafenyőkön át csörtetve kellett megtennem. Takahashi-san közben békés napozással múlatta az időt, míg Takada-san, hiába, a fiatalok nem férnek a bőrükbe! szorgalmasan gyakorolta a támasztott lendületet a közeli lejtőn. Még megcsodáltuk a gyönyörű halo-jelenséget a nap körül, idén már a második! majd Takahashi-san technikás, elegáns oldszkúl stílusát figyelve a kellemes lejtőn szép nagy kanyarokkal lecsúsztunk a völgybe, még épp időben, mielőtt teljesen elolvadna a hó.

A búcsufotó

Pakolás, zötykölődés a buszon, búcsúfotó és közben fogadkozás, hogy zehi, zehi, legközelebb is. De ezúttal komolyan gondoltam, teljesen jó volt mászni az öregekkel, és csak remélem, hogy 2036 májusában, ekkor leszek annyi idős, mint ő most, én is háromezer méter körül kavarhatok.

--------------------------------------

Utószó: most március eleje van, és nagyon úgy néz ki, hogy Takahashi-san és Takada-san nem csak a levegőbe beszélt, hanem tényleg megcsinálják a Grossvenediger-túrát az idén Andrással és Toldi Gyurival. Sajna én nem tudok velük menni, de majd tudósítok. Gambare!

--------------------------------------

* Ahhoz képest jó drágák ezek a helyek, ez is 10.000 JPY-volt, igaz ebben a félpanzió is benne van
** A hágóvasat még áprilisi utam során szereztem be Toldi Gyuri boltjából, a japán árakhoz képest jó fél-kétharmad áron. Az ilyen cuccoknak Japánban valamiért lehetetlen áruk van, talán a "hobbira semmi pénz nem drága" elv miatt?


Adatlap:
Dátum: 2011. május 14-15.
Résztvevők: Takahashi, Takada, Kovács Bence
Idő: 6 óra - összesen ca. egy óra pihenővel
Megtett út: ca. 4 km fel és le
Szintkülönbség: 690 m

Fotókat még itt lehet találni, Google map pedig alant.

View Skitour in a larger map

Bolyongás a hóviharban - Chisenupuri

Hokkaidó, a szinte érintetlen hegyláncok és a hibátlan porhó hazája, maga a túrasímennyország, régi álmaim közé tartozott és a múlt hétvégén, egy hosszú hétvégés sízelésbe ágyazva végre valóra is vált. Megkerestük a Toyru-t, Bill, a Myókó-sanon megismert amerikai túravezetőnk ajánlotta, befizettünk vasárnapra és reméltük, hogy megjavul az idő, mert pénteken és szombaton szinte végig zuhogott a hó.

De nem javult meg. A hó vasárnap reggel pont úgy szakadt, mint addig, ekkor már kezdett derengeni hogy Hokkaidón ezidőtájt ez lehet az alapértelmezett állapot. De hát ha ez van, akkor hóesésben csúszunk-mászunk, elvégre, ahogy azt egy barátom szokta mondani, sítúrázni nem csak szép időben lehet. A csapat nyolc főből állt, négy japán srác, az egyik boarddal, és a két guide, Takanishi-san és a segítője. Egy darabig autóztunk, aztán egyszer csak véget ért az út, pontosabban megunták takarítani, és ott felszereltünk és Takanishi-san ismertette a Tervet: egy órát mászunk majd, utána lecsúszunk, és ha lesz kedvünk, felmegyünk még egyszer. Hát, nem az kimondott klasszikus vonalvezetés, de a hegyre felnézve, és semmit nem látva belőle a hóesésben, én sem tudtam volna okosabbat mondani.

Egy keveset még mentünk tovább az úton, pontosabban felette, majd bekanyarodtunk az erdőbe és elkezdtünk mászni felfelé. Egy darabig békésen baktattunk, a tempó nem volt különösebben őjrítő, ám egyszer csak beköszönt a szél, és ami eddig csak szimplán hideg volt, az most egyszerre bazi hideg lett, ezt hívják ugye wind chill faktornak. Valahogy magamra cibáltam a huzatkesztyűmet, nem is tudom mikor használtam utoljára mászás közben! felvettem a kapucnit, síszemüveget, leszegtem a fejem és azon morfondíroztam, ki lehetett vajon az a marha, aki azt írta a blogjában, hogy "meg kell tapasztalni a természet erejét" meg hogy ilyenkor "a küzdelem során minden másnál közvetlenebb élményekre tehetünk szert a világról és önmagunkról", biztosan valami városi ficsúr aki jódolgában a természetről romantikázott és közben egy meleg szobában ült. Közben körülöttünk finoman és lemezesen repedezni kezdett a hó, ami a sítúrázók álmoskönyve szerint annyira azért nem jó jel. Remélem, hogy nem erre jövünk majd le gondoltam magamban és igyekeztem távolságot tartani, hiszen sohasem lehessen tudni. Judit ezt nem csak gondolta, de mondta is, valamint azt is hogy talán nem kellene már feljebb menni, de szerencsére megállt ezen a szinten és nem eszkalálta a helyzetet az "én itt nem fogok tudni lejönni" valamint a "te mehetsz tovább, én visszafordulok" szintjeire, és összességében tulajdonképpen azt kell mondjam, jól kezelte a helyzetet. Takanishi-san, mintha megérezte volna aggályainkat, mindenkit megnyugtatott, hogy nem itt fogunk lecsúszni, hanem a nyugati oldalon, ahol megbízható a hó. Hát jó, akkor menjünk tovább.

És egyszer csak fenn voltunk, na nem a hegy tetején, de valami kis lapályon, és itt már a szél sem fújt és a hó tényleg egészen más volt, amolyan igazi hokkaidói porhó! Na ez jó lesz gondoltam és jó is lett, csodálatos menet volt a ligetes erdőben, még csak el sem estem, és nagyon élveztem a hangtalan lebegést a derékig érő pihe-puhaságban. Juditnak is tetszett a dolog, bár azért ő egy kicsit hóemberesebb hóasszonyosabb lett, mire leért.

Lent, a szélcsendben, kifújtuk magunkat, ettünk egy keveset, majd újra nekiindultunk, ezúttal kicsit keletebbre és kevésbé magasra. Az időjárás kicsit szolidabb lett, a mászás nem volt olyan meredek, de a hóminőség is romlott; itt már újra lemezes volt, furcsa és kissé ijesztő látvány volt figyelni, ahogy a lécemmel kisebb deszkalavinákat indítok a hegyen. Még jó, hogy Takanishi sensei előtte megnyugtatott minket, hogy ez ugyan előfordul, de ne féljünk, mert nem fog az egész hegy leszakadni. Na még jó... Leérve azért megállapítottuk, hogy ez a menet minden szempontból, jó és rossz egyaránt, csak halovány árnyéka volt a jóval tökösebb első körnek.

És akkor most kész, Hokkaidó megsízve, kipipálva? Hát remélem, azért nem, mert ez a túra azért korántsem volt az igazi; jellemző, hogy dacára dokumentálási mániámnak, még arra sem volt erőm, hogy pontosan bejelöljem, hol mentünk föl, valahogy nem akaródzott elővenni az okostelefont és csupasz kézzel babrálni rajta, és csak utólag, a fotók és a Google Maps segítségével azonosítottam be, hogy feltehetőleg a Chisenupuri oldalában bolyongtunk a hóviharban.

------------------------------------

Adatlap:
Dátum: 2012. február 26.
Résztvevők: Várhelyi Judit, Kovács Bence + 4 japán sportárs és két vezető (Takanishi-san + segítője) a "Toyru" nevű túraszervező cégtől.
Idő: ca. 4 óra
Megtett út: ca. 1.5 km (első mászás) és ca. 1 km (második mászás)
Szintkülönbség: ca. 300 m (első mászás) 200 m (második mászás)

Fotók itt, térkép (eléggé hozzávetőleges...) pedig alant látható:

View Skitour in a larger map

Hová az a nagy rohanás? - Shibutsu-san

A Mount Everesten, 8000 méter felett, a Halálzónában haladhatnak így a hegymászók: tíz csigalassúságú lépés, majd rövid pihenés. Aztán újra. És újra. Öt ciklus után egy ötperces pihenő, majd fél óra elteltével le is ülünk egy kevéskét. Csak éppen mi 1800 méter magasságában vagyunk és a lejtő meredeksége is közelebb esik a Rózsadombhoz, mint a Himalájához...

Az ozei túrát tulajdonképpen már tavaly meg akartuk csinálni, csak egy betegség miatt nem jött össze. Ryú-san szerint nem vesztettünk vele sokat, mert vacak idő volt és semmit sem lehetett látni. Idén sem voltak valami jók az előjelek, szombaton még óriási eső és szél volt, ám vasárnap kora reggel már gyönyörű kék ég fogad Minakamiban, végre egyszer szerencsénk van...! hatkor indulunk, mert innen még jó másfél órát kell autózni. Sokan lesznek jósolja Ryú-san, ezért parkolóig már nem is próbálunk felmenni, az utolsó pár kilométert a helyi, jó drága, busszal akarjuk megtenni, ám egyszer csak megáll a busz és bemondják, hogy innen pedig most már gyalog kell mennünk, mert elakadtak az autók. Mindez azért, mert néhány okosember úgy gondolta, hogy áprilisban minek má' az a téli gumi, pedig az út rendesen le van fagyva.

Oze tulajdonképpen egy felföldi mocsár, ami májusban tele van hihetetlenül szép virágokkal, ilyenkor fél Tokyó ott tapossa egymás sarkát, és ezt most tessék szó szerint érteni. Mi az Oze feletti Shibutsu-san (japánosan: 至仏山) nevű hegyet (2228 m) vettük célba, ez csak három hétig mászható; április közepéig nincs nyitva az út, május akárhanyadikától pedig már nem szabad belépni. Ennek megfelelően, ahogy ezt Ryú-san precizen megjósolta, itt sincsenek kevesen. Legtöbben boarddal, de voltak túraléccel és gyalog, hágóvassal-jégcsákánnyal is. Na nem mintha ez utóbbira bárhol is szükség lenne, de kétségtelenül nagyon vagányul néz ki egy hatvan feletti néni jégcsákánnyal; több évet fiatalít.

A társaság másik fele már az elején gyanúsan nézett ki, túlsúlyos, túlkoros, túlöltözött boardosok, akik már az indulásig elszívtak fejenként fél doboz cigit. Még szerencse, hogy csak ötszáz méter szintkülönbséget kell megmászni, gondolom magamban, és hogy időben indulunk. Tévedtem. Az időben indulást már az elején legyaluljuk a szokásos japános bénázással, egymásra várás, cigi, pisi-kaki, megint várás, szerelés, szertartásos bemutatkozás, fényképezés, kis rágcsi, na még egy cigi, na még egy pisi. Közben a tömeg nagyobbik része már elindul, de nem maradunk egyedül, mert ideérnek azok, akik eddig a dugóban ültek. Mély levegő, élvezzük inkább a tájat...

Ami egyébként tényleg gyönyörű, és ráadásul az előző esti ónos eső gyönyörű jégcseppeket varázsolt a fákra, minden csillog-villog. Elindulunk, és az első pár méter, retrospektíve eszeveszettnek nevezhető, rohanása után csakhamar felvesszük a bevezetőben már megénekelt utazósebességet. Ryú-san is kissé ideges, sűrűn bocsánatot kér tőlünk, de megnyugtatom, hogy mára nincs más programom. Minazonáltal, csakhamar már két boardot is cipel, de ez sem segít sokat a tempón. Rengeteg fotót csinálok a zúzmarás fákról, napozunk és apránként megeszegetjük az elemózsiát.

Délfelé, amikor még csak félúton járunk, Ryú-san megpendíti, hogy lehet, hogy így azért kicsit lassú lesz. Nem veszik a célzást, csoszogunk tovább. Közben ritkul körülöttünk a tömeg, mivelhogy mindenki lehagy bennünket, ez akár pozitívumnak is mondható, viszont egyre melegebb van. A ki-tudja-hányadik pihenőnél eltávozunk egy időre és mire visszaérünk, Ryú-san eladott bennünket Judittal egy keménykötésű rendőrnek. Na nem szexrabszolgának, hanem csak mert ismeri Minakamiból, és a rendőr bácsi egy nagyobb és főleg sportosabb! boardos csoportot visz a csúcsra, Ryú-san pedig időközben meggyőzte a többieket, hogy ha nem akarnak a zseblámpafénynél lebotorkálni, akkor talán jó lenne elindulni lefelé. Hálásak vagyunk neki, végül is ez a legjobb megoldás.

Az új csoportom hál'Istennek nem vacakol, nyomják felfelé, ahogy kell, most már lassan sítúrának is nevezhető a dolog. Kellemes, egyenletes emelkedő, gyönyörű kilátással a mocsár felé, bal kéz felől pedig lassan kibontakozik a Tanigawa-dake vonulata. Aztán egyszer csak, ahogy az lenni szokott, felérünk a csúcsra, fotózkodunk, barátkozunk, láthatólag megkönnyebbüléssel fogadják, hogy értünk japánul és nem kellett ránk várni. Késöbb beborul, és elindulnuk lefelé. Óriási, széles, egyenletes lejtő, remek freeride pálya...! a hó a felső szakaszon ugyan nem ideális, már kezd

lefagyni, nem csoda, hiszen fél három felé jár és délkeleti lejtő, de kevéssel lejjebb már kellemes tavaszi firn fogad, kicsit lassú ugyan, de annyi baj legyen, meredekebb ívben kell menni. Jó kis sízés, megcsinálhattuk volna akár kétszer is... Lejjebb sikeresen eltévedünk a fenyvesben, és a lejtő alján nicsak! a boardosainkba botlunk, amint épp Ryú-san felügyeletében kimerülten pihegnek. Kiderült, hogy azért még felküzdötték magukat a pálya aljára, és onnan csúsztak le. Lehet, hogy bánják, mert innen még kell egy embereset mászni a busz végállomásáig. Itt már nem vagyunk túl szolidárisak, megyünk előre, leszerelünk és a napon ücsörögve, a mostoha-csoportunkkal traccsolva várjuk be a boardos kontingenst.

Ryú-san nagyon szégyelli magát, pedig nem neki kellene, és végül is jól sült el a dolog, hiszen a rendőr felvitt minket a csúcsra. ...hogy magunkban is fel tudtunk volna menni? hát persze, de végül is Japánban vagyunk, Ordnung muß sein.

Még több képet akarok! (akkor klikkelj!)

Ennyi hó nincs is! - Higashiya-san

Amikor J. H. Russell 1898-ban megalapította a Russell Snow Plow Corporation-t a pennsylvaniai Boyne City-ben, nem sejthette, hogy egy napon mekkora jelentőségre tesz szert az életemben. A cég fő terméke az ún. "Russell eke" volt, egy 25 tonnás, eredetileg fából, később fémből készített hóeke, amit a mozdonyok elé helyezve használtak a nagy hóeseések idején a sínpálya megtisztításához. Hogyan lett ebből a japán sítúra- és hegymászó-szlengben a mély hóban való nyom fektetését jelentő "rasseru" ige, az még nem teljesen tiszta, de a kapcsolat tagadhatatlan.

Tulajdonképpen Ryú-san eredetileg nem is a Higyashiya-sanra, hanem a Hatakayamára tervezte a túrát, de az utóbbi felvonójának lezárása miatt megváltozott a helyszín. Ez azt is jelentette, hogy az eredeti laza-csúszkálós jellegű kirándulás átalakult küzdős-mászósba, hiszen jó 700 métert terveztünk mászni. Szombaton egész nap szakadt a hó, így megmaradtunk a pályasízésnél Kagurán, már persze ha annak lehet nevezni a ködben, szélben és hóesésben folytatott túlélési gyakorlatot.

Vasárnapra már jó időt igértek, ebből annyi valósult meg, hogy elállt a szél, ami azért komoly előrelépés volt, de a hó változatlanul szakadt, fogott talán András barátom átka? és mire kiértünk az indulási ponthoz, már jó 50 cm friss hó volt az előző naphoz képest. Ezt onnan tudtuk, hogy Ryú-san már az előző nap próbaképpen bejárta a túrát, de ennek a nyoma már alig látszott. Hatan voltunk; Ryú-sanon és rajtunk kívül csatlakozott még Hataoka-san splitboardon*, valamint egy házaspár, Kazu és Eri, telemark léceken. A terv az volt, hogy a déli oldalon felkapaszkodunk a csúcsig, majd észak-nyugat felé lecsúszunk és busszal, vagy stoppal, visszamegyünk az autókhoz.

Az út elején egy kellemes, lankásan emelkedő turistaút mentén vezetett. Ahogy felfelé mentünk, csakhamar egy gyönyörű mese-erdőben találtuk magunkat; méretes, hóval roskadásig belepett fenyőfák között kígyózott az út, amikor a szél néha megrázta a fákat, egész raklapnyi friss porhó zuhant a nyakunkba, egyre meredekebben felfelé és egyre mélyebb hóban. Egy idő után Ryú-san elfogadta felajánlkozásunkat, hogy felváltva törjük a havat Kazuval. Igy kerültem mélyebb spirituális kapcsolatba a bevezetőben említett XIX-ik századi amerikai feltaláló-vállakozóval. Úgy 30-50 méterenként váltottuk egymást, attól függően, hogy kinek mikor kezdett kalapácsként a fülében dübörögni a szive és elhomályosodni a tekintetete. Mert a rasseru kegyetlen nehéz volt a már combközépig érő hóban; a léc minden csúsztatásnál egyre mélyebben fúródott a hóba és néhány lépés után ki kellett tépni, ami komoly erőfeszítést kívánt.

Egy idő után meredekebb lett és megnyílt a terep; láthatóvá váltak a potenciális lavinafolyosók. Tekintettel a bődületes mennyiségű friss hóra, fokozott óvatossággal mozogtunk, ügyeltünk, hogy egyszerre csak egy ember tartózkodjon a veszélyes szakaszokon, de emiatt még lassabban haladtunk. Egy hosszabb pihenőt követően Ryú-san előrement, majd azt javasolta, hogy bár ugyan a csúcs már nincs messze, jó 100-150 méter szintkülönbség hiányzott, de inkább adjuk fel az eredeti célunkat és induljunk vissza, amerről jöttünk, mert jó lenne még világosban hazaérni. Nem ellenkeztünk...

De ahhoz azért még le is kellett jutni. A kiszemelt lejtő igen meredek volt, ezt Juditot szemmel láthatóan komoly aggodalommal töltötte el, de engem sem nyugtatott meg túlzottan, hogy már egy kisebb próba-kanyarral is apró lavinát indítottam meg a jó méteres porhóban. De Ryú-san azt mondta, hogy ez oké, és mivel nálam a Tanigawa-dake túra óta lavina-ügyben megbízom benne, úgy döntöttem, hogy ezen nem rágódom tovább. Mindamellett Kazu, aki elsőnek ment le és nagyot perecelt, tényleg elindított egy nagy adag havat, de szerencsére az nem sodorta magával és megállt 20-30 méter után. Én utolsónak indultam, és ha nem is mindig hiba nélkül,

de saját magam számára legalábbis élvezetesen síztem a derékig érő hóban. Még sohasem síztem ekkora, de még ezt csak megközelítő mennyiségű, friss hóban; egész olyan volt, mintha egy pehelypaplanban ugrálnék; sima és csendes repülés, őrület! Gond csak akkor volt, amikor meg akartam állni, ez ugyanis rendszerint egy méretes zanyában végződött. Ez még nem lett volna nagy baj, hiszen a hó puha volt, csak éppen ilyenkor a léceim többnyire valami teljesen lehetetlen szögekben álltak bele a hóba, az pedig, akár a beton, megfogta a őket. Ilyenkor az embernek két lehetősége volt: vagy kiabál, jön valaki és kiássa, de ez milyen snassz már..! vagy pedig megpróbál segíteni magán. Ez utóbbinak az a legcélravezetőbb módja, hogy először behunyt szemmel vizualizáljuk a lábaink és a síléceink térbeli helyzetét, majd az így kialakított háromdimenziós modellnek megfelelően ásni kezdünk abba az irányba, ahol a léceinket sejtjük. Ha a mentális modellunk korrekt volt, akkor előbb-utóbb rájuk is akadunk és kézzel megragadva a hó felszínére rángathatjuk őket. Fáradtságos dolog, de jobb, mint várni a hóolvadásig.

Judit számára a lemenetel kissé küzdelmesnek bizonyult, ő többnyire az első opciót választotta a csúszásokat követően. Ryú-san persze ismét bemutatta, hogy nem szükségszerű, hogy a menet hóbanhempergéssel végződjön; nagy kurjongatások közepette zúdult alá és mit ád az ég! a végén megállt a lábán. Persze pont, mikorra, rájöttem a dolog forszára, egyenletesen terhelni, előredőlni, nem ugrabugrálni, elfogyott a lejtő, legalábbis a meredek része. Ne menjünk még egyet...? De ehhez már késő volt, hátra volt viszont egy hosszú, kellemes, békés csúszás a fenyőfák között egészen az autóig.

Repülni azért jó volt ismerte el Judit otthon este.

-----------------------------------

Még több kép itt látható.

* ez egy olyan snowboard amit felfelé hosszában szét lehet szedni és akkor elmarad a küszködés snowshoe-val. Ügyes!

Myókósan - másodjára

Március 11-én, pénteken már be volt pakolva a hátizsákom az esti indulásra de 14:46 perckor megmozdult a föld és két és fél percet követően alatt sok minden más mellett a másnapi Minakami sítúrám is romokban hevert. Így alakult, hogy a rákövetkező hosszú hétvégén következő utam is a Myókósan felé vezetett, most már kettesben, mert Judit is megjött időközben a dzsungelből.

A naganoi shinkansenen ezúttal mi voltunk az egyetlenek síléccel és általában is kevesen voltak, hiszen a reaktor-baleset elől menekülőknek ez nem volt annyira népszerű útvonal; Nagano alig van messzebb Fukushimától, mint Tokyó. Amikor megérkeztünk a Mont Cervinbe, kiderült, hogy az egyébként üveghangig lefoglalt vendégház kongott az ürességtől, rajtunk kívül csak egy vendég nem mondta le. Így érthető volt Shikine-san öröme, ami hamarosan jófajta kagoshimai shóchúban is materializálódott...

Reggel ragyogó napsütésben vártuk Billt és James-t, akik korai indulást igértek, ebből végül fél kilenc lett, kíváncsi vagyok mit szólnának a japán túrasízők a valfurvai napirendhez! persze ez amiatt is volt, hogy egy jó darabig, pontosítok: amíg csak bírtunk, lifttel mentünk.

A mai penzum, a Maeyama (1932 m) ez a Myókósant körülvevő nagy kráterperem egyik csúcsa. 1550 méterről indultunk, úgy 400 m mászás volt, ez itt már elég soknak számít, hiába magyarázzuk, hogy mi szeretünk mászni is, bólogatnak ugyan de láthatóan nem igazán hiszik el. A mászás eleje hasonlított a múltkori hómanó-erdőhöz és most már volt fényképezőgépem is! Később, ahogy kiértünk a fák közül, már óvatosabban, a lejtő észak-keleti oldalán, távolságot tartva mentünk, mert ezen a részen, főképp a dél-keleti oldalon, nem ismeretlen a lavina és az újabb adag, a legutóbbi látogatásom óta majd' egy méter! friss hó is növelte a kockázatot. Nem úgy egy japán legény, aki egyedül (!), toronyiránt csörtetett a lejtő dél-keleti oldal felé. Bill megpróbált kiabálni neki, de ezt a fülében levő zenegép miatt nem hallotta, de aztán valahogy lassan, talán vizuálisan? leesett neki, hogy talán mégse cselekszik annyira okos dologot. Egyszóval a japánok között is akadnak felelőtlen emberek.

A csúcsra érve a már ismert gyönyörű látkép és némi kénkőszag fogadott, az előbbi a más jól ismert "hegy a hegyben" látvány*, az utóbbi a kráterben található onsenből jövő kénes gőzök okán. Lefelé a másik hegyháton jöttünk le, ekkorra kicsit már megkapta a nap a friss hó tetejét, de azért még így is nagyon fínom volt.

Judit kevéssé volt lelkes a lejtőt illetően, a meggyőzésének feladatát, jobb a békesség! ráhagytam Billre, végül is ez is része a szervíznek... Két meredekebb szakasz abszolválása után után Judit is belátta, hogy azért le lehet itt jönni, na nem mintha sok más lehetősége lett volna. Aztán szép lassan egyre lejjebb ereszkedtünk, újra be a manóerdőbe, majd hosszan, ki a sípályáig, míg végül egy jól sikerült késő délutáni sörözéssel zártuk a napot a pálya alján.

Másnap még valamennyire tartotta magát az idő, így Billel hármasban elmentünk snow-hiking-ra, ez olyan mint a nature ski, csak angolul, Billtől kaptunk kölcsön telemark cuccot is, hogy ez is meglegyen egyszer. A híres kanyart persze nem sikerült egy nap alatt megtanulni, nem is volt ahhoz elég meredek a terep, de erre a fajta laza sétálós sítúrára szinte ideális volt a telemark felszerelés.

Juditnak erről valamiért az jutott az eszébe, hogy igérjem, meg, hogy NEM veszek telemark szerkót, mert őszerinte három szakág, alpin, túra és sífutás, ami persze 3X2 pár lécet takar, hiszen kell egy kövező is, bőségesen elég... Én ezzel ugyan nem értek teljesen egyet, mármint az előző matematikai művelet egyik szorzójával sem, de mivel nem untam még meg az életem, buzgón bólogattam. Vittünk ezenkívül kaját, főzőt, sátrat és egy üveg bort is, ezenfelül whisky és némi Unikum is került valahonnan a hóból készült asztalra, így egész jó kedvünk lett. Lefelé továbbá láttunk a többiek láttak egy hatalmas, fehér nyulat, amint a nagy seggét az égnek dobálva menekült.

A harmadik napon gerende-sízni akartunk, ez pályasízést jelenti, a német Gelände szó elferdítése, de ekkorra már zuhogott az eső. Maradt hát az onsen és a kicsivel korábbi hazamenetel, vacsora és egy jó kis videó. Dühönghet künn az atomvihar, mi nem csüggedünk...!

Még több kép itt látható. Térkép meg majd lesz, ha akad egy kis fölös időm.

--------------------------------

*sajnos ezt nehéz jól fotózni, nem is nagyon sikerült...

Myókósan - először

Első nap

Negyed hatkor kelni és 9 óra előtt már 200 km távolságra a kiindulási ponttól kiszállni a vonatból, úgy, hogy közben még szundítottunk is egyet, nahát, ez az egyik dolog amit szeretek a japán túrasízésben, azt már persze kevésbé, hogy mindez mennyibe kerül. De egyszer élünk és Bill Ross ajánlata a két napra ellenállhatatlan volt, az pedig, hogy akkor sem számolt többet a túravezetésért amikor kettesben mentünk, különösen szimpatikus volt. Lehet persze fantáziálni, hogy mindezt vezető nélkül is meg lehet tenni, de tekintettel, hogy egyedül voltam, Judit ekkor még valami borneói dzsugelben örvendeztette a piócákat, és meglehetős instabil hóviszonyok voltak, fagyott alapra esett majd’ egy méter hó az előző héten! egy pillanatig sem éreztem azt, hogy a túravezetés kidobott pénz volna. Az időjárás is kegyes volt; egy hetes masszív hóesés után pont szombatra lett jó idő, és hétfőre már újabb frontot igértek!

Bill hórihorgas, bohókás minnesotai fickó, jócskán benne az ötvenben, "but still kicking" mondja magáról, és ez igaz is. Veterán gaijin, ide házasodott és már jó tíz éve él a környéken, a túravezetés mellett fordításból és újságírásból él, nem is rosszul, láthatóan jól be van ágyazódva a kis helyi közösségbe. Kis cégük, a Myoko Backcountry keretében télen sítúrákat nyáron pedig tengeri kajakozást vezet, japán és nem-japán érdeklődőknek egyaránt. Bill egyébként telemark-hívő, csábítóan szép íveket karcol a hóba, de azért nem érzéketlen más vallások iránt sem és elismeréssel méregette az új szerkómat, a Dynafit kötés ritkaságszámba megy errefelé.

Lifttel mentünk fel kb. 1400 m magasságba, ott egy rövid csúszás után fókáztunk és elindultunk az erdőben. Csodálatos idő volt; napsütés, de nem elviselhetetlen meleg, és a fákon az elmúlt napok havazásai nyomán fantasztikus hó-gubók, vagy hó-manók? ücsörögtek. Lassan bandukoltunk felfelé, Billnek fóka-problémái voltak; a kissé nedvesedő friss hó nagy csimbókokban tapadt a léce aljára, az én Colltex fókáim hál’Istennek jól viselkedtek. Nem mentünk fel egészen a csúcsig, mert kissé genya módon be akartunk vágni egy nagyobb csoport elé, na nehogy má’ elorozzák előlünk a szűzhavat! de a lefókázási pontnál is gyönyörű kilátás volt, fenn a felhők felett, távolban Maeba-Kagura, Tanikawa-dake, és a többi rég ismerős.

A csúszás során szinte végig erdőben, fák között mentünk, kezdem megszeretni a “tree run”-t ahogy itt hívják, a felső szakasz egyenesen mesés volt! Ha még nem mondtam volna, az új lécem fenomenálisan jó, az öreg Hagannal ebben a hóban nagyot kinlódtam volna, míg ez a 90 mm-es szélességének köszönhetően csodálatosan úszott a havon, és mindeközben szinte alig nehezebb, mint a régi. Lejjebb érve kezdett romlani a hóminőség, de azért így is jó móka volt a majd 5 km-es lesiklás. A végén egy golfpályán lukadtunk ki, nem, senki nem golfozott a hóban, ennyire a japánok sem hülyék, majd pedig egy kocsmában, hát, itt sem golfoztunk.

Bill ajánlására a Mont Cervin, ez a Matterhorn francia neve, vendégházban szálltam meg. Shikine-san, a tulajdonos, Kyúshú szigetéről házasodott ide, nyáron a Myókó Kógen Nemzeti Park túravezetője, a világ dolgai iránt érdeklődő ember, egy atlaszt lapozgatva merengtünk; Magyarország és Japán, Közel-Kelet és Patagónia, mindeközben pedig töltögetett a jóféle kagoshimai imoshóchúból, utána valahogy azért ágyba kerültem.

Második nap

Reggelre ismét csak szép gyönyörű napra ébredtem, de a magasabbra húzódott felhőréteg gyors mozgása figyelmezető jel volt: fent szél lesz! Ma 10-en voltunk, az eligazításon a Myoko Backcountry apró irodájában Bill gondterheltnek látszott, mert az aznapra tervezett útvonalnak (Akakurayama, 2141 méter) volt egy kritikus része, ahol egy keresztezendő szűk völgy felett méretes hópárkányok lesték a megfelelő alkalmat az alázúdulásra, amit évente egy-kétszer el is jön és ilyenkor nem jó alattuk lenni. A sok friss hó és a viszonylag meleg idő egyfelől növelte a párkány leszakadásának esélyét, de másfelől a hőmérséklet hidegebb volt, mint az előző nap és a szél aznap nem a hó felhalmozódásának oldaláról fújt, ezek kockázat-csökkentő tényezők voltak. Mivel ennél biztonságosabb alternatíva csak a tegnapi útvonal ismétlése lehetett volna, Bill, mindezt mérlegelve és a társaság teljes egyetértésével, úgy döntött, a rizikó ellenére nekivágunk*.

A kritikus szakasz rögtön az elején, nem sokkal a liftből kb. 1520 métren levő kiszállás után volt. Két, kb. 20 méteres szakasz volt a jó száz méterre feljebb elhelyezkedő hópárkányok potenciális lavina-csatornájában. Ellenőriztük a PIEPS-eket, annyira megközelítettük a veszélyes helyeket, amennyire csak biztonságosan lehetett, megbeszéltük a "taktikát" majd Bill előrement és walkie-talkien tartotta a kapcsolatot a segítőjével, az új-zélandi James-szel. Ügyeltek arra, hogy mindig csak egy ember legyen a veszélyzónákban és az gyorsan mozogjon, és főleg: ne álljon meg, a kitett helyeken. Gond nélkül átjutottunk, de érdekes volt megfigyelni, hogy az előttünk-mögöttünk haladó csoportok már nem voltak ennyire óvatosak, szorosabban mentek, meg-megálltak, sőt, az egyik párnál még PIEPS sem volt... Összességében azt kell mondjam, nagyon profin és hatékonyan minimalizálták a kockázatot és egy olyan sportban, bár melyik nem az? ahol potenciálisan balesetek érhetik az embert, ez a legtöbb, ami megtehető.

A kezdeti szívdobogás után már nagyrészt esemény-mentesen, de azért élvezetesen! másztunk felfelé, a deszkások ugyan ezzel nem biztos, hogy egyetértenének, mivel rendesen küzdöttek a viszonylag kisméretű hótalpaikkal a mély hóban. Ahogy feljebb másztunk, egyre erősödött a szél és a csúcsra érve már szinte viharosnak volt mondható. De ezzel nem nagyon törődtünk, mert feltárult a kráter, mert ez egy tűzhányó ám! és benne a Myókósan (2446 m), ami igazán lenyűgöző látvány, kicsit olyan, mint az Alien szája, amiből kinyúlik egy kisebb száj. James és Bill a hópárkány túloldalán készített egy kis szélcsendes ebédelő-teraszt hóból, remek panorámával a csúcs felé, a baj csak az volt, hogy mire megebédeltünk, a párkány irányából csendesen kavargó hó teljesen belepett bennünket.

A szél változatlanul süvített, így lesiklás elején gyakorlatilag az összes maradék ruhámat magamra vettem és nekiindultunk. Remek íveket húztunk a tömör porhóban de persze párszáz méterrel lejjebb már újra lehetett vetkőzni. Aztán beértünk egy fenyvesbe és innen kezdve már nagyon békés és örömteli terepsízés kezdődött...

Aztán hosszú, de kellemes siklás következett az erdőben, néha be-be segítettünk a boardosoknak akik a laposabb szakaszokon eléggé elanyátlanodtak, míg végül visszaértünk a sípályára és surprise! pont egy kis bódénál lukadtunk ki, ahol sört mértek, és ha már így alakult, ittunk egy rundot és rágtunk hozzá némi szárított tintahalat és polipcsápot. Nem éppen egy Bratwurst, de azért meg lehet szeretni.

Myókósan jó hegynek bizonyult, jönni kell ide majd megint... Még több homályos, szemcsés kép a második napi túráról itt található**.

-----------------------------------------

* Azoknak az olvasóknak, akiki most felvetik az aznapi sítúrázás esetleges kihagyásának a lehetőségét, szeretném felhívni a szíves figyelmét, hogy a brit tudósok legújabb kutatásai szerint a nem-sítúrázás növeli a szívelzsírosodás, a köszvény és az impotencia esélyeit.

** Minekutána a fényképezőgépem előző este gondosan töltésre kihelyetett elemét otthon felejtettem, kénytelen vagyok részben iPhonnal készült képeimre hagyatkozni, részben pedig, egy laza időugrást végrehajtva, a két héttel későbbi túrából visszakölcsönözni.

Nature ski, Kirigamine

Amikor a tavaly tavasszal vadul bújtam a webet japán sítúra-lehetőségeket keresve, gyakran akadtam erre a kifejezésre olyan képek kiséretében, ahol, többnyire élemedett korú, japán urak és hölgyek mászkálnak sítalpakon erdőben vagy lankás dombhátakon; az arcokon megelégedettség és nyugalom, veszélynek vagy kimerültségnek nyoma sincs.

Nahát, a hétvégi túra valami ilyesféle volt.

Judit óhajára, miszerint ne kelljen ún. vad helyeken lemenni, alapos kutatómunkát végeztem: megvettem egy japán nyelvű sítúrakönyvet, amiből kiválasztva az egycsillagos, vagyis gyógy-, sítúrákat majd ezeket más szempontok szerint is, tömegközlekedéssel való megközelíthetőség, egyéb turisztikai látványosságok, szűrve választottuk ki a Nagano prefektúrában, a Suwa tó közelében található Kirigamine hegyét. További, immár közös internetes kutakodással, nem olyan eccerű ám vérjapán kanjikkal írt weblapokon szállást keresni! bukkantunk egy Hütte Javelle nevű kis turistaházra, majd egy telefonos beszélgetés során áttörve a gaijinoktól való rettegés falát, biztosan eltévednek, vagy ha mégsem, hát legalábbis szappannal másznak be a fürdőkádba! sikerült is szállást foglalni.

Minden előzetes tervezés dacára azért háztól-hóig így is jó öt óra volt az út, metró-vonat-busz, plusz még az az óra amit a mászás előtt pakolással, öltözéssel, valamint ebéddel ellötyögtünk. Végül fél egykor indultunk el felfelé, a nehezítés az volt, hogy a Kirigamine sípályától az összes cuccunkat, + tornacipő, sícipő- és síléctok, a hátunkon kellett vinnünk, és ez az egyébként überkompakt pakolás dacára is csinos méretű hátizsákot eredményezett. De sütött a nap, szél ekkor még semmi és végre újra havon voltam! A sípályán felfelé kapaszkodva lassan kitárult a Yatsugatake-csoport panorámája és én egyre jobban éreztem magam. A gerincre érve erős szél fogadott, nem is vacakoltunk sokat, néhány fotó a északi völgy felé és indultunk tovább a turistaház felé. Ekkor kissé elkeveredtünk, így az eredetileg kétórásra tervezett túrából a végén három lett, de ennek köszönhetően sikerült egy szép Fujimit* is levadászni, úgy látszik, mindennek megvan az értelme! na ki találja meg a képen a Fuji-sant?

A szállás jó választásnak bizonyult, hangulatos kis faház, családi menedzsmentben. A tulajjal, Takahashi úrral, öreg hegyiharcos, 70 éves, de még keményen nyomja! hamar összebarátkoztunk és megbeszéltük, hogy áprilisban majd megyünk együtt a Chókaisanra, Észak-Japánba. A többi szállóvendég mind egy trupba tartozott, valamiféle Filogermán Nyugdíjas Hótalpasok Klubja lehetett, na de álljunk meg egy percre: miezmár? Tudvalevő, hogy Japánban a hobbikultúra az ország fokozatos dekadenciába való süllyedésével párhuzamosan épül és gazdagodik. A hótalpazás manapság elég menő az idősek között, mert nem túl bonyolult a technikája és a snowboardozáshoz képest ritkábban jár combnyaktöréssel. Emellett szintén gyakori hobbi egy ország "adoptálása", minden országnak, így hazánknak is megvan a fanklubja, és a csoport ennek a két tematikának a metszete lehetett. Az, hogy ez esetben pont volt Németország volt az áldozat, tisztán véletlen, ám ennek következtében egész este édes rajnai borokat kellett inni, ami azért, valljuk be, embert próbáló feladat! de járhattam volna rosszabbul is, mondjuk Mongóliával és kumisszal.

Másnap, talán a fentiek okán is, elég ráérősen indultunk, Takahashi-san felajánlotta, hogy megmutatja az utat és ezt mi persze elfogadtuk, na nem mintha annyira féltünk volna, hogy eltévedünk, csak a barátság végett, így egy darabig együtt mentünk, pontosabban be-be vártuk a lassan csoszogó hótalpasokat. Az idő szinte tökéletes volt, egyhén fátyolos napsütés, szél alig, de túl meleg sem volt, nagyjából szintvonalon kerültük a közeli tavat, a túlsó végén elváltunk Takahashi-santól és nem sokkal ezután elindultunk felfelé az Omekura-yamára (1776 m). Nem izzadtunk meg nagyon, egy rövid szakaszon volt csak egy kicsit meredek, de a tetejéről szép kilátás volt, majdnem teljesen körbe.

Indultunk tovább a gerinc felé és ahogy másztunk felfelé, észrevettünk valami különöset. A nap körül úgy jó négy napátmérőnyi sötét korong helyezkedett el, mintha egy másik, nagyobb, sötét nap is lenne az égen! Gyanítottam, és most már tudom is, hogy un. halojelenséget láttunk, amikor is a levegőben lebegő apró jégkristályokon megtörnek a nap sugarai és szebbnél-szebb szivárványos, fényes alakzatok keletkeznek. Másodjára tapasztaltam ilyet, ez most az ún. "22 fokos gyűrű" volt, legutóbb, három éve egy másik fajtát, a "zenitkörüli ívet" láttuk, az állítólag ritkább. A halo másfél-két órát gyönyörködtetett bennünket, hát, az ilyenek miatt (is) érdemes sítúrázni...

Sajnos, nem fogadtuk meg Takahashi-san tanácsát és nem csúsztunk le az északi hegyháton Takayama felé és nem jöttünk fel a felvonóval, pedig nem bántam volna, de nem nálam volt aznap az aranyrészvény, így meg kellett elégednem azzal, hogy felrohanok a a Kitanomimi-re (1829 m), ez egyébként azt jelenti, hogy Északi Fül, és vissza. Utána mentünk tovább a gerincen, majd megpihentünk és ettünk egy jó kis zacskós gomoku-gohant**, ezekről egyszer majd külön beszámolok, rém praktikusak! és gyakorlatoztunk a PIEPS-ekkel. Addig-addig keresgéltük egymás jeladóit, hogy nem vettük észre, hogy eltelik az idő és a végén elkésünk randevúnkról a turistaházban, tudniillik a hótalpasok igérték, hogy levisznek autóval. Gyors lefókázás, ilyenkor jön jól a fókazokni! és lecsúsztünk a házhoz. Mondanom sem kell, hogy még sehol senki sem volt...

Mindebből az a tanulság, hogy a nature ski, magyarul talán hegyi csoszogásnak lehetne fordítani? ugyan nem nevezhető extrém sportnak, de korántsem megvetendő dolog; nem kell feltétlen háromezres csúcsokat döngetni és hullamódra lefáradni ahhoz, hogy az ember jól érezze magát. Néha, azért persze az sem árt...

---------------------------------

* A Fuji-san látványa, minden japánbeli természetjárás végső célja, bővebben erről a Tokyo Reloaded ír

**rizs, benne mindenféle kis ez-azzal: zöldség, husikák

Még több kép itt található. Térkép is lesz majd meg adatlap, de ma már késő van.